Baka L. Patrik

TÜKÖR A NAPPALOKRA, MENEKÜLŐÚT AZ ÉJSZAKÁNAK

Baka L. Patrik

*
Mind a tizenketten

Hát persze, hogy mind rabszolgák.
Róma négyszögletes úthálózata a keret, a rács, a háló –
hal helyett embert fogni a homokon.
A madarak éneke nem több, mint Platón szerint a művészet,
ahogy a nyilat is az alma kapja el a fán.
A látóhatár Elízium,
nem
emlékszem
melyik zakózsebem morzsolta szét az öregapám
koporsóján felejtett fej lelopott szirmát.
Kattan az óra, a tizenkét csapás;
a szívem fogaskerekeibe kerül
mindent rendbe törnöm.
Janus lehetett az első a politikusok sorában;
én színek szerint választok:
csokrot gyűjtök össze a sok-sok négy év alatt.
Mindig prímszámokat karikázok –
a prímszámok odaát mind a homokon végzik,
míg a többi csak keretet alkot.
Hasadt vállúként, Vulcanus, remélem, melegen fogadsz;
a rózsákat addig fehér illatúra festem –
a rabszolgaszabadság ennyit enged.
Rendet a hiány hazug kiigazításával nyerünk csak,
lehetőleg a hüllőkre kenve mindent,
ahogy az almán nő a fa, a poron az ember, a lángon a lány.
Ha keresed, a katakombákban keresd:
a fekete ragacs repedéseiben megtalálhatod a hangod.
S ha meglesz, elénekeljük majd az akasztottak balladáját
a tűzmadaraknak: hadd hervadjanak el a mezők.
Kattan az óra, hát persze, hisz mind a tizenketten rabszolgák.

*

Legalább itt

Sajátos ritmusra íródik a táj;
Egy kép sem fogad meg tanács-keretet;
Kényszerítő vagy itt, aki előtt
csak a cél; egy gépezet – emlékgyalázó
lírafasiszta az álom köpenyében,
akire a hirtelen csillanni kész
faltörmelék terít kék-fehér sálat,
s mely repeszek a parancs meg(tag)adásával
sem állnak össze megint, nem, azt hiszem
éppen ebben rejlik az egész.
Hogy nem állsz össze újra magammá;
hogy legalább itt
szabadon bóklászhatnak az
atomjaim.

*

Képzőművészet

Rajzoltam egy verset hegedűből faragott képzeletemmel.
Zöld volt, s bár először szögletesnek láttam, valójában
mégis vastag és gömbölyű, mint egy jó álbor.
Rajta fehér kézlenyomatok és számok;
a tisztelt címzett után a nevezetem, s a sorok közt
olvadt gyűrűkből láva folyt.
Az a vers berregett és kattogott néha, de kizárólag akkor,
ha nem ébresztetted öntudatra épp;
csak olyankor volt szögletes.
Utoljára tegnap, 2220 tavaszán, cseresznyevirágzáskor találkoztunk.
A színpadon épp az ősét szavalta kacskaringós indák közé.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>