Bakonyi István

Egy tudós költő

Petrőczi Éva líráját, irodalomtörténeti és egyetemi, kutatói és tanári tevékenységét, rádiós szerepléseit, a protestáns egyházi sajtóban, irodalmi- és hetilapokban megjelent írásait régóta ismerem. A tudós költők társaságához tartozó személyiség ő, aki ráadásul gyakori esteken, kötetbemutatókon, tudományos konferenciákon mutatja föl színes egyéniségét. Itthon és külhonban egyaránt. Itt és most a költő áll a középpontban, legszebbnek ítélt verseivel. Ezeken a műveken is átsüt a fent vázolt összetettség, természetesen a költészet mindenkori természetének megfelelően.

Petrőczi Éva első verseskötete, az 1979-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Heléna bálja előtt már ismert név volt az irodalmi életben. A szegedi diákévekhez köthető mindez, hiszen két, hetvenes évekbeli egyetemi antológia egyik szerzője volt. Ekkoriban már jeles folyóiratok és lapok szerzője. Verseket közölt tőle a Jelenkor, az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Új Írás és számos további irodalmi lap. A Kortársban 1977-ben maga Kovács Sándor Iván főszerkesztő és kiváló irodalomtörténész ajánlotta az olvasók figyelmébe a költő és műfordító sokoldalú tehetségét. Sokoldalúsága az első pillanattól látható: a lírai művek mellett kritikák, angol és spanyol művek magyarra fordítása is a repertoárhoz tartoznak. Egyik szerzője a Madárúton című, 1979-es antológiának, amelyet Vasy Géza szerkesztett, negyvenöt fiatal költő verseiből.

Idézhetjük ugyanerről az időszakról a Petrőczi-életművet alaposan ismerő Bertha Zoltánt is, aki így ír: „…feltűnő formakultúrájával és lírai szenzibilitásával váltott ki azonnal osztatlan elismerést. … Az az erkölcsi-szellemi tágasság és nyitottság, műformai változatosságával lebilincselő esztétikai minőség, amelyet ő képviselt, egybehangzó kritikai megbecsülést vívott ki…” (Bertha Zoltán: Az esszénapló tágas horizontjai. Petrőczi Éva: Áfonyahegyi jegyzetek, in: Septempunctata. Tanulmányok Petrőczi Éva hatvanadik születésnapjára. rec. iti. 2011, 209.)

Első verseskötete, a Heléna bálja tehát 1979-ben jelent meg. Nem későn, de nem is túlságosan korán. Mondhatjuk, hogy éppen időben. Időben, mert versei mai olvasása közben nyilvánvaló lehet számunkra, hogy akkor, huszonnyolc esztendősen már kiadásra érett költő, rendkívüli műveltséggel, a szakmai ismeretek biztonságával. Ehhez járul hozzá valóságábrázolásának egyéni, csak rá jellemző módja. Az ajánló szöveg szerint költőnk az angol lírateremtés gyakorlatával mutat rokonságot, de olyan hagyományok is hatottak rá, mint a reneszánsz és a manierista költészet, vagy a keresztény kultúrkör. Egyetérthetünk ezzel az állítással, és mindezek összefüggenek azzal is, hogy hivatásszerűen foglalkozik az angolszász kultúrával, ugyanakkor gyakorolja és éli kálvinista hitét. Így lehet utóda Janus Pannoniusnak, Szenci Molnár Albertnek, Bethlen Katának és a „névadó” Petrőczi Kata Szidóniának. És így lehetett közeli barátja a jócskán apja-korú Jékely Zoltánnak, akihez több verset is írt. Van egy játékos példa is arra, méghozzá a közelmúltból hogy miképpen felelgethet egymásnak két költő, a jeles előd és a mára már hozzá öregedett fiatalabb pályatárs. (Párbeszéd Jékely Zoltán „Verruca senilis” című versével) Ugyanakkor kár lenne Petrőczit bármilyen irányba beskatulyázni, hiszen a költőnő sokirányú világ-éhsége nyilvánvaló.

Korai lírájában helyet kap sok olyan mű, amely a gyerekkor élményeiből táplálkozik, a szülőföld iránti szeretetet bizonyítja, aki évtizedek óta rovogatja a maga változatlan legendáit. Mindez természetes egy olyan költő esetében, akinek gondolat- és érzelemvilágában a hűségnek, a hovatartozás biztonságának különös ereje van. Ezek a szálak hazához, anyanyelvhez, kultúrához, a hozzá közeli emberek iránti szeretethez köthetők. Gyerekkora nem volt éppen felhőtlen, hiszen keresztelője után néhány nappal vitték el édesapját a kegyetlen ötvenes években, és az apa a kislány öt éves korában szabadult. Ezek az élmények később számos versében visszaköszönnek.

Ebben az első kötetben jelent meg először A patak éneke is, egy sokkal későbbi, válogatott kötetének rá nagyon jellemző, címadó műve. Két rétege van ennek a versnek, egyrészt a Teremtőhöz szóló hitvallás, másrészt szerelmi vallomás. A híres, Szenci Molnár Albert fordította zsoltár a mottó és a kiindulási pont, s innen érkezik a szépséges, egyszerre szakrális és „világias” befejezésig: „Uram, te tetted, / hogy sötét / habjaim fölött // végre hajnalodik.” Az első sor akusztikai sajátosságai, a pattogó szavak után a tisztulás és az eszmélés kegyelmi pillanatát jeleníti meg a költő. Világát tehát nem borítja el a ború, csak néhány fontos emlékjel tanúskodik arról a borzasztó korszakról. Mert az életszeretet és a humor mindig fölemeli látszólag legtragikusabb verseit is.

A magyar és európai tájban egyaránt otthonosan mozog a költő. Többek között, nagyon gyakran a Felvidéken, de távoli országokban is. A látvány mögött pedig mindig személyes élmény rejtőzik, s ezeknek lírai tükörképét tartja olvasója elé, hol nagyobb szabású kompozíciókban, hol miniatűrökben.

Ha már a miniatűröket említettük, hangsúlyoznunk kell egyik fő erényét, a tömörítés képességét. Néhol némileg meghökkentő megoldásokat kínál, olyanokat, amelyek joggal vívják ki az olvasó figyelmét, főként azért, mert eltérnek a költészet megszokott eljárásaitól. A sokszínűséget igazolandó aztán itt van a Károlymajori muzsikusok című, az ő munkásságában elég ritka hosszúvers, Kormos Istvánnak ajánlva. Életteli, humoros, de ugyanakkor drámai erejű szöveg, saját világába, életrajzába vonva azt a költőtársat és elődöt, aki nyilvánvalóan Petrőczi Éva kedves poétái közé tartozik. Ízes, gazdag mondatok, lendület és mesélőkedv jellemzi itt költőnket, olyan élményvilág, ami nyilvánvalóan belső lényegéhez tartozik. Egy interjúban így vallott e mű keletkezéséről: „Amikor régebbi verseimet írtam, folyamatosan volt egy-egy kisbaba a házban, nem volt nagyobb költeményekre időm. Kivéve a Kormos Istvánnak ajánlott, Károlymajori muzsikusok címűt, amelyet kettős szeretet íratott velem: az egyik a költőtárs iránti, a másik a felnevelő nagyapám, Péter iránti.”

Színes, életteli költői világ az övé már alkotó pályájának első korszakában épp úgy, mint később. Könnyedén bánik a szóval, nincs versbeszédében semmiféle görcs. Birtokolja anyanyelvét és otthonos az egyetemes és magyar költészet világában. Az imént jelzett műben a zeneiség is fontos érték, az a ritmus, amely igazán lüktetővé és élővé teszi a szöveget. Jól láttatja a lényeget egyik elemzője: „…verseinek a szimultán ritmika szavatolja a zeneiséget, azt a zeneiséget, amelyet az elméletírók – Jakobsontól Kulcsár-Szabó Zoltánig oly kitüntető érdeklődéssel vizsgálnak.” (Soltész Márton: Hagyomány és önprezentáció poétikai tendenciái Petrőczi Éva lírájában, Studio Caroliensia, 2009, 2–3, 159.)

Nem idegen tőle a helyenként érzékelhető morbiditás sem, illetve a valóság fonákságainak rögzítése. Mögötte nem elsősorban a meghökkentő szándék húzódik meg, bár az is érthető egy költő esetében, különösen, ha olyan mindig fricskára kész egyéniség, amilyen Petrőczi.

Nagyon érdekes egyébként, hogy a költői alkatában tőle nagyon különböző, de a régi magyar irodalom szeretetében hozzá mégis nagyon közel álló Veress Miklós már idejekorán foglalkozott Petrőczi Éva költészetével. A jeles költő és szerkesztő (a hajdani, jó emlékű Mozgó Világ főszerkesztője) „az első szó jogán” többek között így írt: „Petrőczi Évának azokat a verseit lehet megszeretni, amelyeket olyan derű vagy bánat világítja és árnyalja át, mely a nap elő- és eltűnéséhez hasonlatosan természetes. A kép ilyenkor plasztikus, közérthetővé válik…” (Veress Miklós: Petrőczi Éváról, Élet és Irodalom, 1980. május 17, 11.) S ha vannak is fenntartásai a költőtársnak, a rokon vonások kutatása mégis meglátszik sorain. Mindamellett azért szögezzük le: Petrőczi Éva alapvetően nem tartozik egyetlen költői csoportosuláshoz már az első időkben sem, és ez így van pályája későbbi szakaszaiban is. Járja a maga útját lírában, tudományban, tanításban egyaránt. A magyar irodalmi élet közismert megosztottságával sem tudunk az ő esetében mit kezdeni, ha megpróbáljuk valahová besorolni. Egyik „skatulyába” sem illik. Magyarsága megkérdőjelezhetetlen, de urbánus léte is szembeötlő. Magatartása azt példázza, hogy sokkal inkább az összekötő szálakra, s az érintkezései pontokra kellene összpontosítanunk ebben a földrajzilag és szellemileg szétszabdalt hazában.

Petrőczi egyszer rejtőzködő és szemérmes, másutt meg, ha finoman is, kitárulkozik. A mikrovilág pontos rajza és az ugyanitt megmutatkozó játékosság hajdan biztató jövőt ígért, s mindez be is teljesedett egyre szebben kibontakozó pályáján. Gondolat- és hitvilágának meghatározó ereje protestáns (református) identitása. Ez a hagyomány nem csupán kulturális jellegű nála, hanem mélyen átélt istenhittel párosul. Versei azonban mentesnek mindenfajta pátosztól és önmegszentelő hivalkodástól. Hite úgy természetes számára, mint a levegővétel. Ezért „istenes versei” is intimitásról és puritanizmusról szólnak. A tákosi templom minderre nagyon szép példa: „A szél-tapasztotta paticsfalat / belülről feszíti / még a fűzfonadék, / a hívő akarat: / „Megtartod, Uram / az igazakat…” // A szemöldökfa / éppen / szemöldököd veri, / s az út mentén / teremtek / a mennyezet virágai.” A profán és a szakrális él itt együtt, ebben a tömör műben, és az „igaz” és a „valódi” hasonlóképpen kiegészíti egymást. Vele kapcsolatban eszembe jut Juhász Gyula két szép verssora arról, hogy: „Egy hangszer voltam Isten kezében, / Ki játszott rajtam néhány dallamot…” (Egy hangszer voltam) Hiszen az ilyen költőkre és művészekre jellemző az az alázat, amely minden hitben járó írástudó sajátja. S az a magatartás, ami Bachot is arra késztette, hogy művei végére odaírja: SDG. Vagyis: Soli Deo Gloria (Egyedül Istené a dicsőség). Abban is biztos vagyok, hogy a Mű csak kegyelmi állapotban jöhet létre. Akkor is, ha az alkotó esetleg nincs ennek tudatában. De Petrőczi Éva tudatában van ennek! Természetesen ehhez hozzásegíti a tudós költőt, hogy alaposan ismeri a protestáns és puritán hagyományt, az elmúlt évszázadok jelentős alakjait, és azon belül is a 17. századi puritán hagyományt, puritán szerzőket. Akiknek műveit forgatva-elemezve mentes tudott maradni minden alkotói gőgtől és fölényességtől.

Mint már említettük, a tömörítés ugyancsak fő erényei közé tartozik, és ebben Pilinszky János hatását is fölfedezhetjük. Megragadja az olvasót számos olyan verse, amelyek a keresztyénség ünnepköreit idézik meg, ugyancsak a nemes egyszerűség eszközeivel, mindenkor természetes hangon. (Adventi utazás, Karácsonyi fohász Walesbe) Itt sem nélkülözi írása a meghittséget, azt a minőséget, ami ugyanakkor fel is emeli az olvasót valamiféle, a hétköznapiságon messze túlmutató magasságba. Ehhez járul világirodalmi tájékozottsága, elsősorban az angolszász literatúra értékeinek tisztelete. (Itt most nem tárgyunk, de megemlítendő jelentős műfordítói, kritikusi és sokak szemhatárát tágító rádiós és televíziós tevékenysége is.)

Igen fontosak számára a honi értékek, akár építészeti, akár szellemi hozadékai. A mi „felvidékünk”, Sárospatak, illetve egész Abaúj és Zemplén az egyik kedves tája, annak mindenfajta természeti, történeti szépségével. Olyannyira, hogy Patakot egy ifjúkori versében „szülőföldemmé áhított városom”-nak nevezte (A bokályos házban, A pataki könyvek éneke, Pataki virágének).

Természetesen, kitüntetett helye van lírájában a szülőföldnek, a baranyai és pécsi környezetnek, földrajzi és szellemi értelemben egyaránt. Ennek egyik legszebb példája a Huszonnégy eozinkacsára című költemény. Ám sokfelé otthon érzi magát, akár külföldön is, s mindennek számos, korántsem szokványos „utazási vers” a tanúja. Olyan versek is, amelyek határon túli városokat idéznek meg. Kis eperjesi dala ezek közé tartozik. Ebből a 2016 karácsonya előtt komponált, szép szövegből nem hiányozhat kedves városának névadója, az eper sem. Különös ünnepi vers az eperjesi, hiszen téli, karácsonyváró és gyerekkor-idéző hangulat lengi át, megkapóan szép sorokban.

De ne feledjük öniróniáját sem, s aki személyesen is ismeri őt, annak nem kell magyaráznunk, hogy mindennapi életét és önismeretét is áthatja ez a minőség. Nincs ez másképp a sokak által, sokszor, legutóbb V. Kulcsár Ildikó „élettörténet” cikkében (Nők Lapja, 2017. március 1.) idézett ifjúkori „magát-csipkedő” epigrammában, a P.É. sírversében sem: „Bár mindig / száz dologban loholt, / ő polihisztor / sose volt, / csak gyerek-kézirat-főzőcske-bolt / között ingázó polihisztérika. / Áldás izgő-mozgó poraira.”

Hadd idézzem végül egy, évekkel ezelőtt nekem adott interjújának néhány mondatát, álmai megvalósulásáról: „…többet úsztam az árral szemben, mint az árral, azaz kapcsolataimat, barátságaimat soha nem a haszonelvűség, hanem az »egy vérből valók vagyunk« érzésének fontossága határozta meg, amely emberi szempontból feltétlenül sok örömet és megnyugvást hozott, pálya-előmozdításra azonban nem igazán alkalmas.” Aztán mindehhez a költőnő még hozzátette, hogy jól van ez így, és ez egyben arra is bizonyosság, hogy nem kell viszolyogva tekintenie a tükörbe.
Ezek a pátosz nélküli, szerény, de határozott és rá nagyon jellemző mondatok nemcsak eddigi életére, de eddigi lírai életművére, s itt csokorba kötött „legszebb verseire” is igazak. A jelen válogatás Petrőczi Éva tizenhatodik verseskötete.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>