Hussein Habasch

Nem érdekel hol és hogyan halok meg

Hussein Habasch

Fejemet a felejtés kövére hajtom,
és kórusként visszhangzom a legszomorúbb dalt:
nem érdekel, ha szegényen halok meg,
a szegénynél is szegényebben.
Két gyermekem almát eszik,
és gránátalma-magot rágcsál.
Ez a legfontosabb.

Nem érdekel, ha meghalok,
majd kisétálok a temetőből.
Az sem érdekel, ha soha nem támadok fel.
Két gyermekem boldogan suttog egymásnak,
mintha szeretők lennének.
És ez a legfontosabb!

Sargon Bolus egyedül halt meg Berlinben,
egyedül élt mindig,
tántorogva a halál határán, mint részeg angyal,
beteg volt!

Mint egy elfelejtett herceg,
Kamal Seibty egy díványon halt meg hollandiai otthonában,

Ageel Ali egy járda szélén múlt ki,
mintha arra született volna, hogy a hajléktalanok királya legyen.

Mahmoud Albreekan egy tolvaj késének lett áldozata,
világítótorony volt, aki a kalózokat üres zsebe felé csalogatta.

Akkor miért érdekelne, hogy egy bárban, bálteremben,
kabaréban halok meg, vagy egy kurva karjaiban a bordélyházban?
Két gyermekem sült krumplit eszik majonézzel.
És ez a legfontosabb.

Nem érdekel, hogy vízbe fúlva, megégetve, lemészárolva halok meg.
Vagy szénmonoxid fojt meg, mint nővéremet, Sylvia Plath-ot!
Nem érdekel, ha éppen a születésnapomon ölnek meg,
mint Delshad Meruwani testvéremet, Kurdisztán furcsa angyalát!

Nem érdekel, hogy éhen halok, börtönben pusztulok el,
vagy egy kegyetlen vonat kerekei alatt,
mint szellemi ikertestvérem, József Attila.
Nem érdekel, ha a csőcselék gyilkol le, mint Lorcát,
vagy felakasztanak, mint a bagdadi Hasszán Mutlak Dabadát.
Ennél fontosabb, hogy a két kicsinyem jól van!
És én egyszerű szerelmes búcsúverseket írok,
megihletve a pincérnők incselkedésétől
és a kávéház előtt elhaladó szép fiatal lányoktól.

A két gyermekem játszik,
kislányom Barbie babája haját fésüli,
kisfiam a kis motorbiciklijén ül.
Ez a legfontosabb.

Nem érdekel, ha áruló késtől halok meg,
vagy egy méregadagtól, mint bátyám, Szókratész.
Nem érdekel, hol ér a halál, Athénban, Berlinben, Bejrútban,
Damaszkuszban, Londonban, Madridban vagy Washingtonban!
A városok egyformák.
A halál egy kóbor kutya, mely a város látóhatárán ólálkodik.
A gyermekeim egy földgömböt forgatnak, fantasztikusak.
És ez a legfontosabb.

Nem érdekel, hogy hontalan száműzöttként,
csalódottan, szomorúan vagy részegen halok meg,
vagy baráti agyaroktól szétszaggatva, mint a legtöbb költő.
Az a fontos, hogy most éppen Maria Callast hallgatom,
gyönyörű hangja ellágyítja a bensőmet.

Két ártatlanul alvó gyermekemben gyönyörködöm.
Ez a legfontosabb.

Nem érdekel, nyáladzva dadogok,
vagy az őrület örvénylésében evezek,
mint lelki társam, Cioran,
az éjszakában vándorolva az álmatlanság miatt,
a hideg és a delírium kezébe téve sorsomat.

Két gyermekem mosolyog álmában,
talán madarakkal vagy pillangókkal álmodnak.
Ez a legfontosabb.

Nem érdekel, hogy élek vagy halok!

A halál a lélek eltávozása.
Én már régóta elvesztettem lelkemet
a feledés erdeiben.
Miért aggódnék akkor most?
Nem érdekel!

Balázs F. Attila fordítása

Hussein Habasch: szíriai kurd költő, 1970-ben született, kurd és arab nyelven írja verseit. Négy kötete jelent meg. Jelenleg Németországban él.

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>