T. Ágoston László

Badacsonyi Csipkerózsa

T. Ágoston László

A csárda fölött jobbra, fölfelé vezetett az ösvény a bazaltfolyás felé. Mellette egy ligetes erdő selyemfüvű tisztással. Az asszony hirtelen megtorpant, kislányosan felkacagott és elindult a tisztás irányába. Lelki szemei előtt felragyogott a júliusvégi telihold. A csillagoktól szikrázó égen bárányfelhők úsztak, a harmatos fűben kerek tomporú őzek meg szarvasok legelésztek, és a tisztás közepén meztelenül táncolt az égből aláhulló fénykévében egy derékig érő szőke hajú tündér. A kezében áttetsző zöld selyemkendő, mely tánc közben hol a két ringó mellét takarta, hol a kacéran felkínálkozó szemérmét. Rögtön ráismert a képre, hiszen évek óta visszajárt és kísértett álmaiban. Igaz, hogy neki soha nem volt derékig érő szőke haja, de bármikor megnöveszthette és befesthette volna azt a rövid gesztenyebarnát, amit Dezső, a férje miatt kellett így viselnie, mert ő így szerette. A zöld selyemkendő meg már vagy húsz éve ott lapul a szekrényben a fehérnemű mögött. A többi stimmel.
– Ott fogunk napozni – mondta, és a nejlonszatyorba gyömöszölt plédet lóbálva elindult a legelésző őzek között a fénysugár felé.
A férfi először furcsán nézett rá. Nem értette, miért pont itt, miért pont most, és egyáltalán mit és hogyan akar ez a már második napja ismert asszony, aztán rándított egyet a vállán, és úgy döntött, mégse most fogja megfejteni a női lélek rejtelmeit. Végtére is lazítani jött Badacsonyba, nem rejtvényeket fejteni. Éppen elég volt a mindennapi döntéskényszerből, „a tiéd a felelősség, te tudod mi a jó” taposómalmából. Elhatározta, hogy a következő két hétben egyetlen döntést se fog hozni. Történjék minden úgy, ahogy a SORS akarja. Még ebédre is azt fog enni, amit a pincér elé tesz.
– Itt, az út menti tisztáson? – kérdezte, s már mondta volna tovább, hogy ott, a bazaltfolyás mögött van egy hely…, de nem mondta. Mert még ebben se akart dönteni. Ha úgy hozta a sors, és ez az asszony itt akar napozni, akkor itt és most és így fognak napozni.
– Rendben van – bólintott és kisfiúsan szökellve követte a magasra nőtt fűben.
A nő elővette a piros-fekete csíkos plédet, gondosan kirázogatta, aztán leterítette a három hatalmas tölgyfa árnyéka közti napos területre. Levette a cipőjét, gondosan a pléd mellé helyezte, leült, majd intett a férfinak.
­– Gyere ide mellém!
Ő meg engedelmesen mellé telepedett, levette a cipőjét, odatette a másik pár mellé és kérdőn bámult az asszonyra.
– Így gondoltad?
– Ugyan, kisfiam, hát az anyád vagyok én, hogy megmondjam, mit kell tennie egy férfinak? – fakadt ki a nő. – Bezzeg az este, ott a bárban mintha nem szorultál volna a tanácsomra…
– Kösz, hogy figyelmeztetsz rá, mami… Csak arra gondoltam, hogy ha ilyen tündéri kis mamám lenne, megspórolhatnánk a gyerekszobát. – Ezzel átkarolta az asszony derekát és megcsókolta. Először a száját, aztán a nyakát, s egyre lejjebb haladt. A nő se volt rest követni a példát. Közben a tisztáson jobbra-balra röpködtek a feleslegessé vált ruhadarabok. Már éppen az utolsót, a fehér bokszeralsót és a kis piros tangabugyit fejtették le egymásról reszkető kézzel, nagyokat nevetve, amikor az ösvényen kíváncsian megállt egy ifjú pár és a fiú megkérdezte:
– Tessék mondani, jó irányba megyünk a hajóállomáshoz?
Erre – bár a józan ész azt diktálta volna – nem számítottak. No igen, ritkán szokott kéz a kézben sétálgatni a vágy a megfontolással. Mindez azonban mit sem változtatott a kialakult szituáción. Ott álltak a három tölgyfa övezte tisztáson egy piros-fekete csíkos pléden a júliusi napfényben, a kezükben egymás alsóneműjével. Néhány lépésnyire az ösvényen az ifjú pár hátizsákkal, a kezükben frissen vágott mogyorófa bottal. Jóllehet, ők épp most hagyták abba azt, aminek a tisztáson táncolók nekilátni készültek. És még van pofájuk odaszólni, hogy „tessék mondani…” Ilyenkor vagy fölkapja az ember a vizet és elküldi őket a sunyiba, vagy visszakérdez, hogy ugyan nekik hogy sikerült. A mi emberünk meghökkent ugyan egy pillanatra, de aztán felnevetett és a víz felé mutatva mondta:
– Mindig csak lefelé menjetek, gyerekek, el se tudjátok téveszteni az utat! De ha netán mégis, feltétlenül kérdezzétek meg a napozóktól!
– Kösz’ az útbaigazítást – intett vissza a hátizsákos. – Ti meg érezzétek jól egymást!
­­*
A fiatal férfi előző este érkezett a Szürkebarát utcai panzióba. Jól ismerte a szállásadóit, hiszen már a harmadik nyáron bérelt náluk szobát. Negyvenes házaspár, korábban mindketten a füredi szállodában dolgoztak. Lajos, a mostani házigazda szakácsnak tanult, Lili meg pincér volt. Egy nap jött a füles, hogy olcsón eladó Badacsonyban egy kissé lepusztult parasztház. Négyen, kollégák dobták össze az árát. Miből? Ejnye, micsoda kérdés… Családi kölcsönből, meg ami jött. Aztán Lajos meg Lili összeházasodtak, és kaptak bankkölcsönt. Abból lett a panzió. Néhány év múlva megváltották a két kolléga részét. Lajos jól főzött, Lili szépen mosolygott, és sorban állt az asztalokért a vendég. Péter is így esett be hozzájuk egy nyári estén először az étterembe, aztán szobát is bérelt. Akkor még Pannival. Nemrég költöztek össze. A lány diplomáján még nedves volt a pecsét helye. Tetszett neki a sportos alkatú, mosolygós szemű, ellentmondást nem tűrő fiatal férfi, aki már huszonhét évesen főmunkatársnak vallhatta magát egy nyugati kereskedő cég hazai leányvállalatánál. Soha nem kérkedett vele, de minden szavából, mozdulatából érezni lehetett, hogy ennek még a bőre alatt is pénz van. De nem ám holmi forint, hanem legalább euró vagy dollár… Nem bérelt, hanem a város szívében vett egy másfél szobás lakást, és céges kocsival járt vidékre, meg időnként Bécsbe, az anyavállalathoz. Egyetlen telefonjába került, s Panni személyi titkár lett egy szálloda igazgatója mellett. Manager asszonynak hívatta magát. Összebútoroztak – Panninak két bőrönd ruhája volt, meg a diákhitel –, és élték a maguk életét. Házasságról, gyerekről szó se esett köztük. Úgy gondolták, hogy ameddig mindkettőjüknek jó így, hadd menjen a szekér. Ha meg netán valami homokszem kerül a gépezetbe, az egyik jobbra, a másik balra… Mintha mi sem történt volna. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Nincs mit siratni rajta. No, ez történt két hete. Se levél, se könnyek, csak egy telefonüzenet. Egy SMS, hogy ne várj haza, vége. Ha valamit a lakásban hagytam volna, küldd át a szállodába, vagy dobd ki!…
Hát ennyi volt és nincs tovább. Amikor elolvasta az üzenetet, negédesen felkacagott és hanyatt vetette magát a heverőn. Az a bécsi lány jutott eszébe, akit a múlt héten nem szedett föl a szállodában, mert arra gondolt, hogy kár a fáradtságért, hiszen két nap múlva otthon lesz Panninál, aki kívülről ismeri a gondolatait is. Ennek meg mire elmondja mit, hogyan szeretne…Eh, inkább kevertet magának a mixer lánnyal egy margarétát… Tulajdonképpen nem is annyira a lány hiányzik, őt már kezdte unni az átlátszó trükkjeivel, hanem… hanem mi is? Talán csak maga a tudat, hogy van. Hogy van az egészben valamiféle biztonság, vagy bizonyosság? Hogy otthon is, meg a hivatalban is az övé az utolsó szó, a végső döntés joga. Mióta kinevezték területi igazgatónak, szinte guggolva járnak el mellette a kollégái. A régi haverok, akikkel együtt került a céghez, akikkel egykor olyan nagyokat söröztek a sarki csehó különtermében. Egykor… Most meg fél kettő van…
– Francba az egésszel! – csapott a térdére. – Elmész szabadságra, és Badacsonyban kipihened az egész cirkuszt! Nehogy már ez a kis rüfke határozza meg az életedet! Így érkezett meg a Lili Panzióba Lajosékhoz és vacsora után odament a séfhez. Megölelte a fehér kötényes, hófehér süveges, testes férfit és a fülébe súgta:
– Zárd be a boltot, Lali, ma este hullára isszuk magunkat!
Bezárni éppen nem kellett, mert a főpincér, az egykori szállóbéli jó barát átvette az irányítást, legföljebb az étlapról kellett kihúzni a Lajos-féle specialitásokat. S ha már az övé volt a választás lehetősége, a másik egykori szállóbéli jó barát bárjába vitte Pétert, ahol neki és a barátainak olcsóbban számolták a whiskyt, nyájasabb volt a kiszolgálás és még a zongorista is azt a nótát játszotta, amire ők gondoltak.
Mielőtt Pétert végképp hatalmába kerítette volna a kettős látás szeszszagú élménye, Lili, aki egy kortyot se ivott, mert ő volt a sofőr, felajánlotta, hogy szívesen táncolna vele egyet, hátha visszabillen az egyensúlya. A lágyan ringó tangó és az asszony kerek combja olyannyira lázba hozta a fiatalembert, hogy Lajos azt javasolta neki, jó lenne, ha mással is próbálkozna a parketten, nemcsak az ő feleségével. No, nem azért mondja, mert végtére is mindent a jó vendégért, a visszatérő kedves barátért, de most már ő szeretne táncolni Lilivel, mielőtt még ágyba kerülnének. Péter meg addig felkérhetné, mondjuk azt a nőt ott a sarokasztalnál. Már jó ideje figyeli, hogy kiszúrta őt, úgy bámulja, majd kiesnek a szemei. Ez még ebben a félhomályban is átsüt a termen.
– Ha átsüt, akkor jó – gondolta a fiatalember. Felhajtott még egy pohár pezsgőt – mert akkor éppen az volt az asztalon –, némi ingadozó ügyességgel átsétált a táncoló párok között és felkérte Rózsát. Az asszony ajkán halovány mosoly suhant át, s úgy nyújtotta a kezét partnerének, mintha minden este együtt táncoltak volna. Aztán a parketten is úgy simult hozzá, mintha… nem is mintha, hanem a legtermészetesebb módon lépett be a lába közé tangózás közben, és dús kebleit a férfi mellére helyezte. Az már csak a habot jelentette a tortán, hogy a vállára hajtotta a fejét és a fülébe dúdolta a dallamot. Kissé hamisan, kissé elcsúsztatva a zenekartól, de dúdolta. Jóllehet némi feltűnést keltett volna a dolog, ha mindez nem egy félhomályba burkolózott bárban történik hajnali egy és fél kettő között, amikor a legtöbb táncoló, táncolgató pár már legalább egymás nyelvét megkóstolta. Az sem volt feltűnő, hogy Péter nem köszönt el partnerétől a szám végén, hanem természetes módon az asztalához telepedett és francia pezsgőt rendelt. Közben Rózsa kísérői, az ismerős házaspár rendezte a számlát és mondhatni angolosan távozott. Hasonlóképp vonult ki a képből Lajos és Lili is. Rózsa párás szemmel koccantotta a poharát a partneréhez, majd az égre, pontosabban a plafonra emelve mondogatta: „Uram, hát megadtad!?… El se merem hinni. Ez kész csoda… Akár a mesében…” Péter pedig úgy udvarolt, akár egy Grál lovag. Az asszony kezét csókolgatta, dicsérte a kislányos, márványba illő alakját, hogy úgy táncol, mint egy igazi tündér, s a szeme, az a tengerkék szempár… Ami valójában barna volt, de ki a fene látja ebben a félhomályban… Szóval minden pohár pezsgővel mélyebb lett a szerelem. Végül – úgy három óra tájban ­– így szólt a férfi:
– Rózsám, Rózsikám, te Csipkerózsa! A szirmodat szagolom, bódít az illatod, muszáj letépnem. Szóval légy az enyém!
– Mit szólna a szállásadóm, ha így rögtön…
– Ki nem szarja le? Akarom mondani, ne is törődj vele, az enyém haver. Megyünk a panzióba.
– Ne légy mohó, kis gárdahadnagyom! – mondta a nő ígéretes mosollyal. – Tiéd leszek, csak a tiéd. Vagy ma, vagy holnap. Most nem lehet… Mondjuk holnap délelőtt. Rendben?
– Hát, ha másképp nem megy…– vágott savanyú pofár a fiú.
– Akkor most szépen hazakísérsz, és tíz órakor találkozunk a mólónál. Bízd rám a többit, és nem fogsz csalódni. Olyan leszek hozzád, mint a szülőanyád…
– Azt talán mégse – gondolta a fiú, de nem mondta ki. Ha neki ez a szerep tetszik, ám legyen az óhaja szerint. A végső döntés úgyis az ő kezében van. Azaz, hogy ott egye meg a fene az egészet, hiszen épp ez elől menekül. Juszt se fog dönteni. Soha és semmiben. Legalábbis ebben a két hétben nem.
Jócskán elmúlt már tíz óra, amikor a mólón találkoztak. No, de hát nem kis dolog ennyi szeszt kialudni… Talán nem is sikerült tökéletesen a letisztulás. Ezért is indultak neki a hegynek. A többit már tudjuk.
*
Az a kis kaland a tisztáson sok embert megfontolásra késztetett volna. Őket azonban semmi se téríthette el a szándékuktól. Megcselekedték mit megkövetelt a… Mi is? Ja, igen, az ösztönük, meg a sértett hiúság. Mert abból mindkettőjüknek jutott egy jókora adag.
Rózsa még álmodozó kislányként ismerte meg Dénest. Egyszer egy diákbálra hozta el a barátnője. Hosszú sörényű, ábrándos szemű egyetemista volt. Harmadéves a gépész karon. Tulajdonképpen semmi se történt. Táncoltak. Ma se érti, miért sértődött meg az a kis hülye Mari. Tény, hogy bőgve rohant ki a teremből, neki meg ott maradt ez a Dénes. Hazakísérte. Na és? Jobb lett volna, ha nem engedi meg neki, hogy elkísérje? Egy hazakíséréstől még senkinek se született gyereke… Ettől nem is, de a későbbi találkozásoktól igen. Érettségi után – no, meg közben volt egy kürete is –, szóval végül is elvette feleségül. Húsz éves volt, amikor megszületett a lányuk, a kis Viola. Dénes az ő nevét szerette volna adni a kislánynak, vagy az anyósáét, de ő nem engedte. Éppen elég egy családban egy szál Rózsa is. Főleg, ha olyan tövises a szára, mint az övé. Arról aztán meg szó se lehet, hogy Juliska legyen. Julis, Julcsa! Brr… még a hideg is kirázza tőle. Aztán jött még két gyerek. Két fiú. A Deni meg az Attila. Helyes, rendes kölykök, nincs is ezekkel semmi baj, de hát az egyetem már sok volt a három gyerek mellett. Próbálta estin meg levelezőn, de úgy se ment. Pedig ő önálló egzisztenciát akart, hogy ha ne adj’ Isten bármi történne is köztük, senkire se kelljen rászorulnia. Eleinte nem is volt semmi baj. A férjének biztos, jól fizető állása volt. Semmiben sem szenvedett hiányt a család. Szerette, sőt babusgatta őt is Dénes. Mint mondani szokás, a fenekét is kinyalta volna.
Akkor kezdődött a gond, amikor eladták a gyárat, és a francia tulajdonos szélnek eresztette az egész műszaki bagázst. Dénes is az utcára került negyvenöt évesen. Először csak nevettek rajta, mondván, hogy nagyon szép végkielégítést kapott. Ebből akár két évig is megélhetnek, vagy összehozhat valami jól jövedelmező vállalkozást. Bejelentkezett a munkaközvetítőben is. Havonta biztatták, hogy majd ekkor, majd akkor… Úgy hírlik, a németek építenek új gyárat Kecskeméten. És akkor naponta utazgatna Kecskemétre? Soha se lett új állása. Próbálkoztak a kollégákkal, hogy összehoznak valami közös céget pályázati támogatással. Arra is csak elfolyt a pénz. Napról napra idegesebb lett. Egyik este részegen ment haza és felpofozta az Attilát, mert égve felejtette a rötyiben a villanyt. Aztán egész éjjel ott sírdogált az ő vállán, hogy ő ezt már nem bírja tovább. Dénes az erő, a nyugalom, a megbízhatóság, a férfihűség mintaképe…
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, a hűség. Úgy alakult a dolog, hogy az anyagi gondok ellenére egyik nyáron el tudtak menni Németországba szétnézni. Ott találkozott Dénes egy ötvenhatos magyarral, akinek Hamburgban volt valamiféle gyára vagy műhelye, vagy valami ilyesmi. Meg is látogatta egy nap, amikor ő a turistacsoporttal a kikötőt nézte. Nagyon fel volt dobva, hogy az milyen szép meg jó, hogy ő ott mennyit tudna keresni. Ha kiköltöznének csak fél évre… Az unióban el lehet intézni a munkavállalási engedélyt. A srácok már nagyok, el tudják látni magukat. Aztán lehet, hogy Rózsának is akadna valami jó állás… Na nem! Hogy ő otthon hagyja a gyerekeit az üres lakásban, aztán valahol Németországban koncsorogjon alamizsnáért, ahol egy büdös szót se ért a szomszédok dumájából… A gimnáziumban franciát tanult. Azt még csak fel tudná valahogy frissíteni, de németül egy rohadt kukkot se tud. Csak menjen, ha akar, dicsérgesse a német haverjait, a fene bánja, de őt hagyja ki a játékból! Végül tényleg elment. Nagy dérrel-dúrral, keserves sírások után, de elment. Megígérte, hogy havonta hazalátogat, küldi az eurót a családnak… Hát így maradt egyedül a srácokkal a pesti lakásban negyvenévesen. Igyekezett elfoglalni magát, s nem gondolni a férfiakra. Nem volt könnyű… Talált egy négyórás állást is. Dénes akkor még kéthavonta megjelent otthon és olyan volt, mint egy feltüzelt csődör. Pesti állást keresett, meg minden… Aztán lecsillapodott. Az állás nem jött össze, és a két hónapból lassan három lett. Olykor négy. Igaz, közben Viola is férjhez ment, s jobb híján hozzá költöztek. Túl sokan voltak már a lakásban a hétvégi romantikához.
Amikor legutóbb itthon volt Dénes június elején, egyszer csak álmában elkezdett beszélni. Németül beszélt. Valami Helgát emlegetett, meg hogy küsszen… Nem értette, persze, hogy nem értette, hiszen ma se tud egy kukkot se németül, de hát azt egy nő ösztönösen megérzi, hogy ez a kurvapecér álmában annak a bizonyos Helgának a valamijét csókolgatja. És ugyan mijét csókolgathatná? Felverte álmából, persze, hogy felverte. Ő meg félálomban bevallotta. Igen, létezik ez a bizonyos Helga. Harmincöt éves és gyönyörű, de csak egyszer történt meg a dolog és soha többé. Biz’ Isten, soha többé! Megesküszik…
Na és akkor most mi legyen? Rúgja föl a huszonöt évi házasságát egy ilyen Helga miatt, aki lehet, hogy valóban nem jelent semmit Dénesnek? Robbantsa föl az élete áldozatával összetartott családot? Hol és hogyan kezdjen új életet? Dobja el Dénest, a gyerekei apját, mint egy rohadt almát egyetlen kis beletolakodott kukac miatt? Lehet, hogy nem is csak ő a hibás az egész dologban. Lehet, hogy a haverok vitték bele, meg hát ő is elég messze volt. Rohadt egy helyzet. Nem engedte magához a férfit, hogy is engedhette volna. Átsírtak együtt két hosszú éjszakát, és visszament Hamburgba, ahogy jött, kielégítetlenül. Lehet, hogy a Helgájához? No és akkor mi legyen az ő vágyaival? Neki ki adja meg a kielégülést? Az ég felé vetette a szemét és sírva fohászkodott:
– Uram Isten, ha vagy ott az égben, add meg nekem, hogy megbosszulhassam ez a Helgát! Adj nekem egy férfit, aki fiatal, tüzes és jóképű, és engem akar. Csak egyszer, hogy ne érezzem vesztesnek magam. Aztán legyen minden a te akaratod szerint…
Úgy lett. Az ágyban – illetve először azon a bizonyos pléden – úgy ment minden, mint az előző este a táncparketten. Kitalálták egymás gondolatait, s mielőtt még a másik megszólalhatott volna, már döngették is a mennyország kapuját. Aztán két hancúr között felült Rózsa, mosolyogva ingatta a fejét, és azt mondogatta maga elé:
– Hát ilyen már nincs is. Köszönöm, Uram!
– Meg vagy te buggyanva…– mondta a férfi meglepetten. – Mit köszöngetsz itt nekem? Most én is köszönjem meg a…
– Nem, dehogy. Nem neked köszöntem meg, hanem Neki, aki nekem adott téged.
– Ezt nem értem, de gondolom, nem is fontos. Tudtommal a magam ura vagyok.
– Hát persze, te ifjú, büszke erő, harmincegynéhány évesen még tiéd az egész világ.
– Ne öregíts, májusban töltöttem be a harmincat! Te meg legföljebb öttel lehetsz idősebb nálam, de abból hatot eleve letagadhatsz. Különben is ki a francot érdekel?! Nyár van, Badacsony van, csak mi vagyunk, te meg én, és le van szarva az egész világ!
– Nyolccal – mondta a nő szemlesütve.
– Mi van nyolccal?
– Annyival vagyok idősebb nálad. És… és van három gyerekem is.
– Felejtsd el! Amíg itt vagy velem, felejts el mindent és mindenkit! Én is azt teszem. Vesd le a töviseidet, Rózsa, csak a szirmaid maradjanak! A gyönyörű szirmaid, meg a bódító illatod, és én úgy foglak csókolni, hogy soha se hervadj el.
– Ki írta ezt?
– Hogy hogy ki írta? Én mondom ezt neked. Nem néztél ki belőlem ennyi romantikát?
– De, de igen. És ott egye meg a fene az egész világot az összes bújával, bajával és az összes kikapós német kurvát ölelgető férjjel együtt, meg a Helgákat, meg a külföldi munkát, meg a… – A végén már elcsuklott a hangja, potyogtak a könnyei.
– Cs…s…cs… s… – csitítgatta a férfi. A karjába vette, ölelgette, csókolta a szemét, az arcát, a száját, míg nem a mennyországot kísértették újra.
­*
A napok úgy rohantak, mint a felhők a tavaszi égen. Egyikük se számolta hány rohant el, hány lehet még hátra. Nappal a hegyet, a dombtetőket járták, vagy a szomszéd vitorlásával szelték a vizet. Esténként a táncparketten lebegtek a zene langyos hullámain, hogy felforrósodjon a vágyuk, mire az ablakon belesnek a csillagok.
Egyik este egy part menti kiskocsmába ültek be vacsorázni. Rózsa egy idő után izegni-mozogni kezdett a székén, mint aki mondana is valamit, meg nem is. Végül az összekoccanó borospoharak csengése közben kibökte:
– Hazudtam neked, Peti. Az a helyzet, hogy negyvenéves vagyok. Bocs…
– Na és? Kérdeztem én ezt valaha is?  Úgy mondod, mintha én kérném számon a korodat. Soha nem zavart, és nem is érdekelt. Ha ez megvigasztal, szeretem az érett, okos nőket. Az édes, anyányi nőket…
– Tudom, de mégis… Akkor este, meg ott a hegyen nem zavart. Azt hittem, hogy harmadnapra mindketten kialusszuk. De gondolj bele, milyen jövője lehet ennek a kapcsolatnak?! Itt senki se ismer, meg különben is… Még négy nap, és hazamegyünk Pestre. Ha az utcán meglát veled egy ismerős, mit mondok majd neki?
– Szóval szégyellsz?! – kapta föl a fejét a férfi. – Én egy olyan hapsi vagyok, akit szégyellni kell. Köszönöm.
– Nem, dehogy, félreértesz. Csak arra gondolok, hogy ha kitudódik, ha megtudják a gyerekeim, meg az ismerősök, barátok… Vén vagyok én már ehhez. Egy vén trampli tehén.
– Értem – fordult el durcásan Peti. – Hát, legyen a te akaratod szerint. A mór teljesítette kötelességét, a mór mehet.
– Nem, ne beszélj így! Tudod, hogy nem erről van szó.
– Nézd, Rózsika! – fogta a két tenyerébe a nő arcát. – Én azzal az elhatározással jöttem ide, hogy semmiben se fogok dönteni. Nem is fogok. Döntsön felőlünk a SORS. Vagy te.
Ezzel az asztalhoz intette a pincért, fizetett és az ajtónál udvariasan előre engedte az asszonyt.
Harmadnap a móló előtti sétányon találkoztak. Zavart mosollyal mondták ki a szervuszt, s mielőtt még Péter bármit mondhatott volna, Rózsa egy levelet kotort elő a táskájából.
– A lányom írt tegnap. Az apja úgy döntött, hogy otthagyja a hamburgi gyárat, hazajön dolgozni. Szeptembertől ígértek neki egy üzemvezetői állást. Violám meg terhes. November végére várja a kisbabát. Hát, úgy néz ki, hogy hamarosan nagymama leszek, Petikém. Mire betöltöm a negyvenötödik évemet, moshatom a kis unokám pelenkáit.
– No ácsi! – torpant meg a férfi. – Hogy is van ez? A múlt héten még…
– Jogos, Petikém, jogos. Akkor is hazudtam neked. Valójában karácsonykor betöltöm a negyvenötöt. De azért az a tánc meg a csók nem volt hazugság. Pelenkamosás közben is a mi mennyországunkról fogok álmodozni.
A férfi megcsókolta, és szó nélkül elindult a kikötő felé. A móló végéről visszanézett és halkan belesúgta a feltámadó délnyugati szélbe:
– Álmodozz, csak álmodozz, gyönyörűséges badacsonyi Csipkerózsika!

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>