Varga Imre

A Névtelen Anyagos

Varga Imre

(Sorstörténet felezőidőben)

(részlet)

A barátaimmal csinálunk egy drog-rehabilitációs otthont. Megírtuk a szakmai programot, megvan a stábunk hetven-nyolcvan százaléka. Most ebben dolgozunk. Össze próbáljuk rántani az egészet. Szerintem egy nagyon szuper csapat leszünk. Lesznek köztünk segítő foglalkozású fiatalok, akik tanulták a szakmát, pszichológusok, szociális munkások, aztán pszichiáterek, lesz köztünk leállt drogos, olyan drogosok, akik érintettek voltak. A volt drogosok is szakemberek. Olyat tudnak, amit könyvekből nem lehet megtanulni.
Előzőleg egy drogambulancián dolgoztam hat évet, és sokat tanultam ott magamról, a szakmáról, az emberekről. Láttam, hogyan szövődik a szociális háló. Mostanában történt igazi előrelépés a nemzeti drogstratégia kidolgozásával, elfogadásával. Volt olyan ember a minisztériumban, aki már látott drogost, és ez nem hátrány. Nos, az alatt a hat év alatt, amíg a drogambulancián dolgoztam, elfogytam, kiégtem, kétségeim támadtak a munkám értelmét illetően, nem látszott, merre megy tovább ez az intézmény. Hatalmas lendülettel indultunk, és szép lassan mindenki leeresztett, erkölcsileg elbizonytalanodtunk. És hát a toporgás, hogy mennyire rá voltunk utalva a pénzre, meg ennek a kitettsége. Bár nagyon szuper csapat volt, és talán még most is az, de feléltük a tartalékokat, meg a pénz is beszólt, az iskolámat sem tudták már finanszírozni, bár tanulmányi szerződésem nem volt a céggel, de egy ideig állták, fedezték a költségeket, és aztán kénytelenek voltak megszüntetni, mert elfogytak a pályázati pénzeik. Akkor eljöttem onnét, és így munkanélküli lettem. Akkoriban a barátaimmal beszélgetve megemlítettem, hogy én nagyon szívesen eldolgoznék egy rehab otthonban. Volt egy cég, nem akarom megnevezni őket, ők kerestek szociális munkásokat, kerestek vezetőt egy induló rehab otthonba, mi összeülve a haverokkal csináltunk egy szakmai programot, és így gondoltuk, hogy na akkor oda bemegyünk és borítunk mindent, mert hát mi jók vagyunk, mi jó programot csináltunk. Ám kiderült, hogy tárgytalanná vált az egész. S rá két-három hónapra jött egy telefon, hogy: figyelj, van itt egy rehab otthon, elvállalnád-e a vezetését? Erre én: ó, de szuper! Akkorra megvolt a gárda, megvolt a program, hát így kezdődött.
De tolassunk csak hátra! A drogambulanciára úgy kerültem, hogy előtte a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetnek dolgoztam. Ott elvégeztem egy gyorstalpaló tanfolyamot, az utcai szociális munkásit, úgy emlékszem, összesen hat hetes volt a képzés. Sokan indultunk, és abból a sokból felvettek oda öt embert dolgozni. Kaptunk oklevelet és öten ott maradtunk, és sokféle dologgal foglalkoztunk: hajléktalanokkal, roma kérdéssel, homoszexualitással, droggal, ifjúságvédelemmel, tehát mindennel, ami belefér a szociális vonalba. Én úgy gondoltam, hogy a droghoz értek, ez érdekelt, és így kerültem a drogambulanciára.
Nekem ugyanis drogproblémám volt. Jó tizenöt évre elmerültem a drogba nyakig, ezért ezt én belülről ismerem.
Azt kell rólam tudni, hogy roma származású vagyok. Az anyám tizenhét éves lehetett, amikor megszült. Mondjam azt, hogy nem volt gyerekszobám, otthonom is alig, a családi érzés az nálunk nagyon hiányzott. Nem voltak családi értékek, normák, hagyományok. Mind a két szülőm cigány. Szóval én nagyon zűrös családba születtem, ott folyt az alkohol, három vagy négy éves voltam, mikor elváltak a szüleim, apám börtönben. Nevelőotthonba kerültem, ahol sok dolgot megtanultam, mert nagyon szuper hely volt. Persze furcsa ezt így hallani. Ez az otthon második kerületi Cseppkő utcában volt. Jó fej nevelőink voltak, és gyerekoromnak ez nagyon szuper része volt. És örülök, hogy ott voltam.
Egyébként kilenc évesen kerültem oda. Megbuktam másodikban, újra ismételtem. Egy évet egy másik nevelő otthonban töltöttem előzőleg, az Orczy térnél volt az intézmény, ez egy átmeneti nevelőotthon volt, és utána kerültem ebbe a Cseppkő utcaiba évekre.
Nem a szüleim adtak be, a gyámügy vitt el. Kijöttek, mert hogy bukdácsoltam, környezettanulmány, szóval zűrös volt az élet. Hát így kerültem be oda, s ez nagy ébredésem volt, mert nagyon remek hely volt. Ez egy időre elfedte ábrándjaimat a jó családról, hogy apukám legyen, hogy úgy éljünk, mint más emberek. Hogy együtt legyen a család. Volt olyan kép a fejemben, hogy együtt leülni az asztalhoz. Hogy saját szobám legyen, hogy figyeljenek rám, hogy velem is törődjenek. Nekem az hiányzott Bár jó volt a nevelőotthon, a családot nem pótolta sehogy.  Nyolcadik után onnan eljöttem, intarziakészítőnek tanultam, tudod, ez faberakás, bútorkészítés, ilyen művészi dolgokban valamennyire kiéltem magam. Bár előtte szobrász akartam lenni, szobrász szerettem volna lenni. Azt mondták faszobrász iskola nincs, és így lettem intarzia készítő.
Az volt az én keresés időszaka; hogy hol vannak a barátok, hol húzódnak a határok, ki vagyok és miért, mi az életem értelme, szóval… Meg hát: buli van. És akkor hát a banda! Jött a banda, és ekkor ott. A bandában mindig nevelőotthoni srácok, lányok. Volt a Batthyányi téri geng, a Moszkva téri geng, az astóriások, a blahások, a Felszab téri geng. Ismertem közülük több száz embert, és hol az egyik, hol a másik bandához csapódtam. Piálás. Mindennek pia volt az elején. Koncertre az Ifi Parkba jártunk meg a Mini klubba. Kirándulgattunk. De hát mindig a pia köré szerveződtek a programok. Aztán jöttek a tabletták: a Parkán, a Gracidin, a Hydrocodein, a Codein. Ami a hetvenes évek közepén hozzáférhető volt. S így a drogozás akkor indult.
Otthon laktam anyámnál, meg barátoknál, barátnőknél. De igazából gyökeret sehol nem eresztettem. A jövő nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Ahová éppen fújt a szél. Nem azt mondom, hogy hajléktalan voltam, mert mindig volt hol aludnom, mindig történt köröttem valami. Úgy éreztem, hogy magányos vagyok, meg nem értett vagyok, lázadoztam, ez rohadt élet, legyen hát akkor buli!
Amikor a banda összejött, többnyire loptunk. Ami mozdítható volt, mindent. Viszki, cigi, kávé, bőrdzseki. És a bizományiba el lehetett lőni. A pénzt meg hát feléltem, elvertük.
Volt egy csúnya bukásom. Rendőrségi ügy lett belőle. Egy bőrkabátot loptam és megcsíptek vele. A Blahánál a Centrummal szemben volt egy kis áruház, oda bementünk, bevágtam hónom alá a bőrdzsekit, jöttem ki, elkezdett csipogni, megcsíptek. Hát ennyi volt. Bevittek. Fél óra múlva már kinn is voltam. Nem volt nagy lopás, szóval hogy kis, piti tolvaj. Megijesztettek, hogy mi vár rám, ha újra megtörténik. Sőt talán fel is jelentettek. De én nem vártam meg, hogy mi lesz az ügyből. Abban az időben már úgy gondoltam, hogy kicsi itt a világ, szűk lett Budapest, nekem menni kell, disszidálni kell, mert mi a fenét csináljak itt?! Szóval menekültem magam elől, a helyzet elől, Magyarországtól, az emberektől, a rendőröktől, a politikától, mindentől. Ez nyolcvannégyben történt. Már a honvédség után voltam, és akkor Ausztria, Traiskirchen, ott voltam a lágerban. Akkorra már ott pihent a fél banda a Felszab térről. S megint összejöttünk, aztán ott próbáltuk először a komolyabb kábítószereket, a hasist, LSD-t. És ugyanazt csináltam, mint itthon. Loptam, csináltuk a pénzt, kocsink volt, vettünk egy Mercit. Ott is, a táborban is, ahol benn voltam úgy két hónapot, lefizettem egy benti alkalmazottat és kiraktak onnan egy panzióba. Mit tudom én, vettem neki, vagyis loptam neki egy viszkit, és pár száz schillinget adtam neki és akkor így kirakott. Hát ivott a nőci, alkoholista volt, kitettek panzióba, és hát ott volt kint a banda. Fél évet, nyolc hónapot voltam a lágerba, vagyis Ausztriába, de nem kaptam meg a politikai menedékjogot. Akkor mondták, hogy ott nem maradhatok, tehát tovább kell lépnem valamerre, jelöljek meg egy országot célállomásnak, és ott meg fogom kapni a politikai menedékjogot. És akkor kimentem Amerikába. Hárman mentünk a Felszabról, a bandából. Ugyanaz, mint Ausztriában vagy Magyarországon. Reggel fölkelés után lopni menni, megszerezni a pénzt, beszerezni az anyagot, hazavinni, betépni. Este lefeküdni. Az ünnepnap az nagyon rossz, mert akkor nincs nyitva semmi, nem lehet pénzt csinálni. Úgy jó fél év múlva már megint heten vagy nyolcan voltunk együtt a Felszabról, béreltünk egy bazi nagy házat. Ez Floridában volt, egy picurka kis falu, nem jegyzik a térképen. Sebring, úgy hívják. Van egy kocsi, aminek ugyanez a fantázianeve. Ott rendezik az ötszázas nagy körversenyt. Elkezdődtek a zűrök ott is, anyagozás, lopás, lebukások. Szóval már az is kezdett kicsi lenni. Megint ott voltunk mi magyarok és fenegyerekeskedtünk. Csak képzeld el! Ott vagyunk egy picurka kis faluba, ott hat magyar fiatal, menekültek, és csinálják a cirkuszt. Szóval ciki volt ott, és menekülni kellett onnan is. Nem voltunk egy szép látvány. Ha így utólag visszagondolok, szégyellem magam nagyon. Nagyon szégyenlem magam azért, amit ott csináltunk. De csikó voltam, fiatal, aki azt mondja, hogy mocskos a világ, és ami engem megillet, azt én ellopom, amit akarok, azt megcsinálom. Persze maradt bennem erkölcsi érzék, hogy öreg néniket nem csaptam oda a falhoz. Úgy gondoltam, ha bementem egy boltba, és láttam, neki sok van, nekem nincs semmi, ellopom tőle, amit tudok, és kész, ennyi. Mikor drogozok, azt hittem, akkor csak magamnak ártok és senki másnak. Ez az én életem, az én testem, azt csinálok vele, amit akarok. De utólag visszagondolva azért érzem, ahogy ránk néztek ott az emberek, szóval látszott rajtuk hogy nem illünk abba a képbe bele, abba a falusi, vidéki idillbe, ami ott volt. Szóval mi abból nagyon kilógtunk.
Én voltam legmulyább, én nem tudtam egyedül angolul, hát engem küldtek drogért. Elballagtam a fekete negyedbe, bementem egy néger bárba, és akkor bámultak rám, mit keres itt ez a fehér srác? Marihuána, LSD, csak ezt kell mondani, és mennyi pénz ez, megegyeztünk, és máris hozták. Ennyi. Ott éltünk vagy másfél évet, de nem fértünk meg egymással, és szétrobbant a banda, a Felszab téri geng. A bandának egyik fele ment Észak-Karolinába, én a másik felével Miamiba mentem. Miami és környéke. Szóval az egész keleti oldalt végigkóboroltuk. Floridában is laktam. Egy ideig együtt a többiekkel, aztán ebből a bandából is robbantam. New Yorkba iszkoltam, és akkora már ott kalandozott a Felszab téri geng. Megint találkoztunk. Együtt zavartuk a mámort. De kínlódás volt az egész. Le kéne már állni! motyogtam. Leállni, de minek?  Hogy lehetne okosan anyagozni? Úgy betépni, hogy ne legyek tőle beteg.  Mindig az ábrándok. Majd akupunktúrával kikezelnek! És én csak ámulok, hogy gyógyulok. Csakhogy ne kelljen szembenézni azzal, milyen mélybe hulltam.  Vergődtem a gödrömben. Majd ott lett a teljes bomlás! Amikor gátlástalan és undorító voltam, és amikor mindent droggá vált köröttem. A leépülés erkölcsileg, testileg is. Amikor már nem adott semmit a drog, és nem számított előttem semmi.
Igaz, korábban sem adott nekem a drog soha semmi valódit. Az soha nem volt az enyém, amit látszatra kaptam tőle. Csak kápráztam, hogy az enyém. Hogy miért csináltam mégis? Személyiségi, önértékelési problémáim voltak. Nem sikerültek a párkapcsolatok, nem mentek jól a beszélgetések. Nem tudtam élni, nem tudtam érezni az életem. Amikor be voltam nyomva, akkor úgy nagyon jó pofa voltam, jól csináltam a dolgot, szóval akkor voltam egész, akkor lettem ép ember. Jó öt-hat évet voltam rajta a heroinon. Mindenki anyagozott körülöttem, az összes barát, összes barátnő, mindegyik ismerősöm.
A drog egy más dimenziót nyithat meg az emberben. Az elején ezzel lehet élni. Ha a művészvilágot vesszük, vannak erre példák! Extra töltést ad az embernek. Kiéli magát. De hát ez a csapdája is. Utána már nem ad semmit, vagy nélküle képtelen vagy festeni, zenélni. Bár vannak ellenpéldák. Az öreg narkós Burroughs úgy halt meg, hogy abbahagyta a drogozást. Talán tíz évig is tiszta volt. Ginsberg is visszaszelídült az alkalmi dzsointig. A drogot mértékkel lehetne talán használni.  De mi emberek képtelenek vagyunk erre. A drog ugyanis többnyire megszünteti a mértéket. Bár van, aki alkalmi droghasználó. Mások beleszédülnek. Sőt: belepusztulnak.
Itt van kivételnek a barátnőm. Bár nem iszik, nem dohányzik, néha egy pohár vörösbort elkortyolgat. Ő meg tud állni, de én nem tudnék megállni pár korty után. El tudom fogadni, hogy van szociális ivó, úgy drogozó is lehet, aki nem szokik rá. Bár én nem ismerek ilyet, de elvben lehetséges ez is.
Az első lebukás is megtörtént odakint, amit még tíz követett. Tizenegyszer voltam bent, a priznszel-ben. És mindig lopásért kaptak el. Szóval az első bukta. Volt egy kocsink, hárman ültünk benne. Egy lepukkant, szar járgány csak, és a hátsó lámpák nem égtek. Félrehúzott a rendőr, buff, benézett, és akkor meglátott egy csomó cuccot a kocsiban.  Éppen CD-ket loptunk lemezboltból és tele voltunk, degeszig volt velük a kocsi. Ebből bukás lett, bevittek bennünket. Kiderült mindjárt, hogy a rakományt loptuk, mert lerítt az áruról, a címkék rajta voltak. Ekkor még mind magyarok voltunk. Aztán egy idő után már amerikaiak is lettek a bandában, és ők profibbak voltak, mint mi. Többen lettünk. Nekik is voltak kapcsolataik barátaik, barátnőik. De nem laktunk velük együtt. Én itt laktam, ő ott lakott, aztán összeálltunk, együtt mentünk lopni.
Soha könyöradományért nem jelentkeztem. Én nem vagyok koldulós fickó. Soha nem kértem segélyt. Voltam annyira büszke, hogy én nem. Inkább elvettem, ami kellett.
A lebukásaim viszont mind lopás közben történtek.
A börtönbe többször bevittek, majd újra kikerültem, és voltak próbálkozásaim, leállásaim. A leghosszabb leállásom az egyhetes volt. Bár a börtönben nem anyagoztam. Ott jött meg az eszem. Az utolsó lebukásomkor, igaz, csak loptam, rablást vertek rám. Jó, már tele volt a hócipőjük velem! Soha nem tudtak igazából jól lehúzni, mert hát kis, piti ügyeket csináltam mindig. Szóval, az utolsó lopásom után rablást vertek rám. Hát ez is lopás volt, csakhogy elfutottam, félrelöktem a rendőrt, és az, hogy valamit erőszakkal elviszek, rablás. Bekerültem a nagyfiúkhoz. Nagyidő, nagybörtön. Olyan hat évet ültem Amerikában körülbelül, össz-vissz. Az utolsó büntetés négy és fél, öt év volt. Már ott kezdtem el gondolkozni. Ott volt az első parázás, hogy Úristen, vissza fognak dobni Magyarországra! Akkor volt itt a rendszerváltás, és kiderült, hogy megszüntetik, visszavonják a menekült státuszomat, akkor meg már vissza tudnak dobni, mert az életem nincs veszélyben, ha visszadobnak. Amerikának meg nem kellettem. Míg a vasfüggöny létezett, elfújhattam mögéje, nahát engem nem fognak visszadobni, mert nem tehetik meg! Hát a fenét nem! S akkor volt az a para, beijedtem. Úristen, mi lesz most velem?
Ott cidriztem Louisiánában. Voltunk ott hat-nyolcszázan bentlakók. A bevándorló hivatal börtöne volt. Minden náció egy rakáson. Néger, kínai, eszkimó, maláj meg indián. Találkoztam ott magyarral is. Ötvenhatos öreg fickó volt.
A nagy időt aztán New Jersey-ben húztam le. És utána majdnem egy évet, Louisiánában, ez volt az utolsó állomásom. Oda az került, akinek a papírjai nem voltak rendben, ráadásul balhézott, szóval rendőrségi, bírósági ügyei voltak. Itt van az én példám. Ott éltem tizenegy évet. Egy cent adót nem fizettem.  Nem tudom hányszor kerültem dutyiba, csináltam a zűröket. És megkérdezte tőlem a bíró: Mondja, mit keres maga itt? Mondjon egyetlen dolgot, ami miatt itt akar maradni, és én abból azt látom, hogy komolyan is gondolja. Nem! Se családom, se kutyám, se macskám! Semmit nem csináltam, csak a bajt, csak a zűrt. Fejet kellett hajtanom előtte, elvégre igaza volt. Egyetlen indokot nem tudtam mondani, hogy én mért lennék jó jenki hazafi. Mert amit addig kavartam ott a tizenegy év alatt… Igazuk volt, na! Mert én csak kihasználtam az ottani lehetőségeket
Sokszor elgondolkodom ezen, hogy másképp kellett volna élni az életemet. Hát ez így történt. Most már így is marad.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>