Tóth N. Katalin

Rosszcsontok

Tóth N. Katalin

– Gyere játszani! – nyaggatta Palkó a bátyját.
– Mit? – kérdezte gyanakodva Jóska, akinek máris rossz érzése támadt öccse híres ötleteivel kapcsolatban. Hat évvel volt idősebb, arra is gondolnia kellett, hogy az apjuk minden csínytevésért rajta veri el a port.
– Látod azt a szép szilvát? Csak arra vár, hogy valaki leszedje.
Jóska végignézett az érett gyümölcstől roskadozó fán.
– De hisz az a szomszédoké!
– Na és aztán?
– Anyánk agyonvág érte…
– Dehogy vág, azt sem tudja, hol áll a feje. Kenyeret dagaszt, ha jól láttam.
– Biztos?
– Mindjárt megnézem.

Palkó besündörgött a konyhába, és körülkémlelt. A csinos kis cipók az asztalon sorakoztak arra várva, hogy a forró kemencébe kerüljenek.
– Mit akarsz? – kérdezte Margit, kovászos ujjait törölgetve.
– Édesanyám, éhes vagyok!
– Hiszen az imént ettél! Jaj, Istenem, téged is könnyebb ruházni, mint etetni! Csak tudnám, hova fér beléd az a töménytelen étek! No, várj egy cseppet, majd mindjárt…
Margit vastag szeletet kanyarított a múlt heti kenyérből. Mivel már egy kicsit száraznak találta, alaposan megkente sárga kacsazsírral, meghintette póréhagymával, és a fia kezébe nyomta.
– Hát a Józsikának?
– Máris adom, te kis türelmetlen!

Öt perc múlva Palkó két malomkerék méretű kenyérrel nyargalt ki az udvarra. Tele volt mindkét keze, ezért nem vette észre a kisded szemétdombot, amit apa azért készített ki a kapu elé, hogy kocsira rakva elfuvaroztassa az udvarból. Futás közben megbotlott, és az egyik karját öszönösen maga elé kapta. A becses tízórai a kormos salak tetején kötött ki. Jóska összeszoruló szívvel nézte. Cseppet sem érdekelte öccse lehorzsolt térde. Ebcsont beforr, de a szanaszét szóródó hagymaszárat úr dolga lesz összeszedni. Palkó letörölte lábáról a kicsorduló vért, és szemügyre vette a kárt. Könnyek gyűltek a szemébe.
Dóka doktor, a város közkedvelt gyermekorvosa éppen esedékes egészségügyi sétájára indult. Már a kanyarból felfigyelt a két civakodó testvérre.
– Mi a baj, fiúk? Mi történt? Le vagytok törve, mint a bili füle!
– Odavan a kenyerem, mert ez a kis hülye fejre ejtette! Édesanyánk nem ad másikat.
– Annyi baj legyen! Ez is megfelel.
Vaskos kezével kikotorta a piszokból az ételt, nagyjából lepiszkálta a zsírba tapadt szemetet, erőteljesen ráfújt, aztán jó étvággyal beleharapott.
– Finom. Semmi baja nincs! Kicsit mákos, de az nem számít. Attól lesz ellenálló egy férfiember szervezete – konstatálta teli szájjal csámcsogva.
– Na és a hagymám? Mind egy szálig lehullott róla…
– Nyugalom, fiacskám. Bízd csak rám, majd én elintézem.
Margit nagyot nézett, mikor az orvos váratlanul rányitotta a konyhaajtót.
–Jó napot kívánok, doktor úr! Talán el tetszett véteni a házszámot? Hálistennek nekünk nincs betegünk…
– Ne is legyen, kezét csókolom! Csak egy kis baleset történt, azt jöttem orvosolni. Nézze csak! Ennek a  kenyerkének a hátáról hiányzik valami…
Margit térült-fordult, és úgy megszórta a zsíros kenyeret, hogy alig látszott ki a friss hagymaszár alól.
– Mindjárt itt az ebédidő, doktor úr! Üljön le nálunk, ha már erre járt, és nehogy  ilyen csip-csup falattal verje el az éhét! Megkínálhatom egy kis libacombbal?
– Köszönöm, Margitkám, de a libacomb nekem most még egy kicsit korai. Megfeküdné a gyomromat. Inkább csomagolja be, ha nem okoz gondot!
Margit csomagolt. Nem is egyet, de mindjárt két combot tekert a zsírpapírba, és tört krumplit is rakott mellé. Okos ember igyekszik jóban lenni a doktorral, hiszen nem tudhatja, mikor szorul rá a szolgáltatásaira.

Palkó szemét igencsak szúrta a szomszédék szilvafája.
– Szedjünk már egy kicsit belőle! – unszolta a bátyját.
– Én nem megyek! Nem szabad. Ez lopás! – jelentette ki Jóska az idősebb jogán, akitől a szülei elvárták, hogy ilyen helyzetekben neki legyen több esze.
– Dehogyis! Csak megkóstolom. Ide nézz, bátyus! Nem is kell fára mászni érte. A fáskamra teteje pont odáig ér!
Palkó már kúszott is, akár a mókus. Majmokat megszégyenítő ügyességgel lendült át a tetőről az ágra. Néhány gyümölcsöt a szájába tömött, és a magokat a tétovázó Jóska lába elé köpködte.
– Édes, mint a cseppentett méz! Te nem kérsz?
A szomszéd Mariska néni ajtaja váratlanul megnyikordult, és az öregasszony görnyedt alakja megjelent az udvaron.
– Gyere le azonnal! Jön a vénasszony! – sápítozta Jóska ijedten.
Palkó kővé dermedt a fa tetején.
– Mi kőne, lelkem? Sziva kőne? – nyammogta Mariska néni, és hályogos szemével a kerítés túloldalán feszengő fiú felé pislogott. A feje felett csimpaszkodó gézengúzt észre sem vette. – Kérjé anyádtól egy kiskast, osztán gyere át szennyi magacskádnak. Létra se kő, itten majnem fődig érnek az ágak.
– Köszönöm szépen, majd átküldöm az öcsikémet –  nyögte pironkodva Jóska. – Az nagyon szereti a  szilvát.

Hétágra sütött az augusztusi nap. Jóska a kissámlin ülve az olvasókönyvét lapozgatta. Palkó körülötte téblábolt, a körmét rágta unalmában.
– Olyan pokoli meleg van, hogy a gatya is lerohad rólam. Menjünk a Garamra fürödni! – javasolta.
– Nem bánom, gyerünk. De délre itthon kell lennünk, ha nem akarunk lemaradni a paprikásról!
A két gyerek elindult a vágóhíd felé vezető legrövidebb úton. A mészárosok az üzemből kicsorgó vért nemes egyszerűséggel a folyó vizébe engedték.
– Látod azokat a hatalmas harcsákat? – kérdeze Jóska a hídról a mélybe mutatva.
A kisfiú nagy szemeket meresztett. A vízfelszín alatt köröző szürke testek akkorák voltak, mint a dédike meséi nyomán megelevenedett leviatánok.
– Veszélyesek?
– Meghiszem azt! Egy megtermett ludat is lehúznak a víz alá!
– Ugyan már…
– Ha nem hiszed, kérdezd meg Annus nénit. A szeme láttára tűnt el a libája szegénynek. Egy nagy fodrot vetett a víz, aztán csak néhány fehér toll maradt a gúnár után.
– Hiszi a piszi! Akkora halak csak a mesében vannak.
– Mócsingon híztak ekkorára. A halászok azt állítják, vérízű a húsuk, de azért én szívesen kifognék egy ilyen óriási harcsát. Csak hogy meggyőződhessek róla, vajon igazuk van-e?
Jóskát kiskora óta érdekelte a horgászat. Órák hosszat képes volt elüldögélni a vízparton a csalit lesve. Születése napjára orsós pecabotot kapott az édesapjától, amihez az öccsének tilos volt hozzányúlnia. Palkónak nem volt türelme ilyesmihez, most mégis megdobbant a szíve.
– Megtanítasz rá?
– Majd ha nagyobb leszel. Most menjünk úszni! A túloldalon van egy jó fürdőhely.

Palkó ledobta magáról a kitérdesedett vászonnadrágot, és gatyácskára vetkőzve ugrott a hideg vízbe. Az  erős sodrás azonnal elkapta. A  folyó ezen szakasza a kavicsbányászatnak köszönhetően tiszta, de meglehetősen örvényes volt. Tapasztalt úszók számára is kockázatos.
A habzó víz magával ragadta könnyű testét, és forogva húzta a legközelebbi örvény felé. Jóska óvatosan lábalt utána. Megfagyott a vér az ereiben, mikor öccsét eltűnni látta a szeme elől. Palkó nagy levegőt vett, visszatartotta a lélegzetét, és elengedte magát. Az ár megpörgette, rántotta magával egy ideig lefelé, míg a talpa a meder alját nem érintette. Aztán a tölcsér ellenállhatatlan erővel lökte a felszínre. Ázott feje a közelben bukkant fel. A vizet köpködte, és ujjongva lubickolt.
– Fantasztikus volt! Nincs kedved kipróbálni?
– Megbolondultál? Rögtön gyere ki a partra!
– Miért? Mi rosszat tettem?
– Majd elmondom apánknak, ő pedig elmagyarázza neked az ustornyél segítségével. Ezt akarod?
– Jól van na, ha már annyira ragaszkodsz hozzá…
– Akkor indíts hazafelé! Egy büdös szót sem akarok hallani!

A híd közepe táján járva a kis elvetemültnek újabb hajmeresztő gondolata támadt. Mélyen áthajolt a korláton, és lenézett.
– Ez nem is olyan magas, mint képzeltem. Nincs benne semmi félelmetes. Ugorjunk!
– Ne merészelj!
Mire Jóska észbe kapott, már a korláton állva egyensúlyozott, aztán határozott mozdulattal elrugaszkodva levetette magát. Egy szívdobbanásnyi idejig kitárt karokkal lebegett a semmiben, akár egy madár, majd nagyot csobbanva elmerült az éhes harcsákkal teli habokban.
,,Szíjjat hasítanak a hátamból, ha valami baj éri!“ – futott át a nagyobbik fiú fején.
Palkó a vízben sem csukta be a szemét. Mindent látni akart maga körül. A zavaros Garamban nem sok látnivaló akadt, kivéve az új betonhíd pillérének hullámos vassal körbesaluzott alapjait, melyek ijesztően meredeztek nem messze tőle. Az éles szegélyek alig egy ujjnyival kerülték el az oldalát. Sértetlenül evickélt ki a testvére mellé, aki nem habozott, hanem egy emberes pofont kent le neki.

Öcsi egy hétig unatkozott a ház körül, míg Jóska olvasgatott. Az éleseszű fiú nem abban lelte örömét, hogy feleslegesen kihívja a sorsot maga ellen. Elfoglalta magát minden vakmerőség, rosszalkodás nélkül is. Szeretett olvasni, rajzolni, festegetni.
– Művész lesz belőle bizonyosan! – jegyezte meg az apja engedékenyen, mielőtt lemeszelte volna a  kamra falára remekelt huszárt. Megállt a pemzli a kezében, hogy még utojlára szemügyre vegye idősebb fia alkotását. Az életnagyságú képen a helyén volt minden az utolsó apró részletig. Az öreg megvakarta a fejét, aztán kelletlenül munkához látott.
A nyár eseménytelenül telt. Ha Jóska elvonult magában a vén diófa hűvösébe, Palkó nyomban ott termett, és a fülét rágta.
– Hé, bátyus! Azt ígérted, hogy megtanítasz pecázni!
– Majd később…
– Az mikor lesz? Még az idén?
– Ha jó leszel.
– Én jó vagyok. Mindenben a legjobb! Akkor megyünk?
Addig járt a nyakára, míg az nem bírta tovább. Ásót adott a kisfiú kezébe, és elküldte földigilisztáért.
– De jó kövérek legyenek ám, mert a nyápicokkal nem megyünk semmire! – kötötte a lelkére.
– Bízd csak rám, abban nem lesz hiba!

Palkó egy csupor gilisztával a kezében várta, míg a bátyja összeszedi a horgászathoz nélkülözhetetlen felszerelést. Jóska álmélkodva nézte az üveg alján tekergőző temérdek kukacot.
– Minek fogtál ilyen sokat? Ennyi hal az egész Garamban nincs!
– De van, és én mindet kihalászom! Majd meglátod!
Elindutak. Palkónak izgalmában be nem állt a szája.
– Csiba, te! Halkabban! Elriasztod az összes halat.
– Miért? A halaknak is van fülük?
– Tudtommal nincs, de a hang a vízben terjed. Mint amikor egy kaviccsal kacsázol. A halak meg ezeket a  rezgéseket érzékelik.
– Ó! Mondhattad volna korábban is…

Egy nyugodt öblöt választottak, amely mélyen benyúlt a szárazföldbe. Jóska lepakolt egy kidőlt fatörzsre, és Palkóhoz fordult.
– Szúrj egy kukacot erre a horogra! Próbáld úgy, hogy le ne essen!
Az ügyetlen ujjacskák nagyon igyekeztek, de az első giliszta elszakadt, a második meg a fűbe pottyant.
– Így ni! Nem olyan nagy ördöngösség ez. Most pedig bedobom a csalit. De jól figyelj ám, mert csak egyszer mutatom. Utána te következel!
Palkó a lélegzetét visszafojtva meresztette a szemét.
– Eredj már arrébb, nem látod, hogy útban vagy?
Engedelmesen a testvére háta mögé hátrált, onnan nyújtogatta a nyakát, nehogy le találjon maradni valamiről. A  hosszú horgászbot meglendült Jóska kezében, a lazára engedett damil nagy körívet írt le a levegőben. A  végére kötött ólmos acélhorog hirtelen megakadt valamiben, és nem repült tovább.
– Áá-aú! – kiáltott fel Palkó meglepetten, és a bal szeméhez kapott.
– Mi lelt? – fordult hátra ijedten.
– Jaj! Valami belement a szemembe…
– Mutasd!
– Ne nyúlj hozzá! Fáj!
– Engedd már el! Nem bántom, csak megnézem! Biztos a csali lesz az…
Ám ahogy az öccse elhúzta tenyerét az arca elől, máris látta, hogy nagyobb a baj, mint gondolta. A horog hegye Palkó felső szemhéjába fúródott, alig egy hajszál híján kerülve el a szemgolyót. A giliszta nyálkás teste megtapadt a fiú sűrű fekete hajában.
– Ne rángatkózz! Mindjárt segítek.
Palkó tűrte, ameddig tűrhette. Sérült szeméből patakokban ömlött a könny, mert az éles acél minden mozdulatnál egyre fájdalmasabban irritálta.
– Most már elég, te kétbalkazes! Hagyj békén, vigyél a doktor bácsihoz! Ő sokkal jobban ért hozzá! – sírta dühösen.
– Rendben. Te akartad…
Jóska összekapta a szétrakott holmit, és a botot markolva elindult a hepehupás ösvényen.
– Lassabban, hé! Kiszakítod a szemem! – jajgatott a zsinór végén félvakon botladozó Palkó, aki kénytelen volt tartani a vezetője által diktált iramot.
Kényemes sétatempóban tették meg a több, mint hat kilométeres távot a városon keresztül az orvosi rendelőig. Elöl Jóska a vállán hetykén átvetett horgászbottal, nyomában Palkó a szemét takargatva. Nem volt nevetséges helyzet, sokakat mégis megmosolyogtatott. Így volt ezzel Lajos bácsi is, aki tapasztalt horgásznak számított, de ilyet még nem pipált, mióta botot fogott a kezébe. Majdnem leszédült a bicikliről, mikor a furcsa menetet megpillantotta. Nem is állta meg szó nélkül.
– Hol fogtad azt a kapitális zsákmányt, te gyerek?
– Az maradjon az én titkom! – felelte Jóska. – A jó fogáshoz szerencse is kell ám, Lajos bátyám!

Dóka doktor egy ügyes mozdulattal kiakasztotta a horgot Palkó bőréből. Szemcseppeket adott neki, és erélyesen kiparancsolta a vizsgálóból.
Amint kettesben maradtak, Jóskához fordult, és mélyen a szemébe nézett.
– Józsi fiam. Én téged igen talpraesett emberkének ismerlek. Olyannak, aki kapott némi sütnivalót a  Jóistentől.
– Igenis, doktor bácsi.
– Mondd csak, nem jutott eszedbe az egész út során, hogy levágd azt a nyavalyás húrt az öcséd szeméről?
Jóska behúzta a nyakát, aztán akadozva válaszolt.
– De, eszembe jutott…
– Akkor miért nem tetted? Talán nem volt késed?
– De volt.
– Na és???
– Háát… izé… én nem is tudom… De olyan jó érzés volt kantárszáron vezetni azt a neveletlent a fél városon át…

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>