László-Kovács Gyula

Távol Atlantisz

László-Kovács Gyula

Talán ez az utolsó vers,
mert kell, hogy legyen egy utolsó írás.
Házfalakra rajzolt üzenet.
Az utókor talán megfejti a szavak jelentését,
kódolt üzenetét,
hiszen a költő a jövőnek üzen,
akár szárnyas mondatokkal is.
Palackba zárt sorok
a végtelen ég tengerén.

*

Arcom egyre távolodik mindentől,
ami valóság.
A házaktól éppen úgy, akár a pár lépésre lévő Dunától.
Azt hiszem, én itt be is fejezem,
de az is lehet, hogy még utoljára végig megyek
az ódonnak tűnő utcákon.
Leülök egy padra és nézem,
amint sétálnak az emberek ebben
a „hajnali részegségben”.
A fényét vesztett városban,
ahol távoli hajó kürtje jelzi Atlantisz közeledtét,
mert én elmegyek ebből a városból,
s magammal viszem sorsomat.
Az elszáradt nárciszokat,
leányom emlékét,
még csak a fényképét sem,
legyen az enyészeté.
Akárcsak a tölgyfából faragott fejfa,
valahol a két dűlő-út találkozásánál:
hiába is kerestem szemüvegét éjt nappallá téve,
benőtte a gaz.
Az árvacsalán és a vadzab,
csak a hold világít rendületlenül minden éjszaka.
Romlásnak indult életem,
Isten persze hallgat:
szólítanám őt, de nem válaszol.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>