Forgács Péter

Forgács Péter

Treff bubi

Betoppanásával nem keltett különösebb feltűnést. Pedig most vette rá magát először, hogy eljöjjön a klubba. A kártyások tekintetüket a lapjaikba temetik, a sakkozók lopva fürkészik egymás gondolatait. Az asszonyok meg csevegve múlatják az időt a szomszédos teremben.
Még alig egy hónapja, november derekán is becsülettel letekerte a napi adagját, jócskán túl a hetvenen is peckesen ülve a cseh gyártmányú Favorit kerékpár nyergében. Fején sildes sapka, hátán gyermekméretű uzsonnás tarisznya. Meztelen hársfák szegélyezték a kisváros főutcáját. Mindig erre indult, minden áldott nap. Aztán kikanyarodott a gyári útra, majd elhagyva a vasútállomás épületét kijutott a városból. A kopaszodó szőlőskertek eszébe juttatták a szüretet. Nem tervezte, hogy megpihen a borostyánnal benőtt présháznál, de a gazda, valamikori munkatársa, szó szerint leparancsolta a bicikliről: „El nem engedlek, amíg meg nem kóstolod a tavalyi kadarkámat.”, „De hát úton vagyok… meg amúgy sem iszom, hisz tudod.”, „Ugyan már, egy pohárka nem a világ!”. Aznap fütyörészve tekert hazafelé, fittyet hányva a mellette elszáguldó kamionokra.
A fal mellett sorakozó székek egyikére ül, csak úgy nagykabátban, mint aki vonatra vár. Nem neki való hely ez a klub. Megmelegszik egy kicsit, aztán megy is. Azért körülnéz. A faragott lábú sakkasztal fölé két alak görnyed. Csak az egyikük tűnik számára ismerősnek, Petya, a helyi sakkcsapat fiatal reménysége. Csoda, hogy egyetemista létére ilyen aszott vénemberek társaságát keresi. Hja, kérem, a sakkszenvedély! Nyáron játszott is ellene néhány partit a helyi strandon. A legnagyobb kánikulában, csapzott hajú fürdőzők gyűrűjében kellett elviselnie a megalázó vereséget, de nem bánta. Gratulált neki, összeszedegette a figuráit, gondosan felgöngyölte a vászontáblát, majd a reklámtáskát a csuklója köré csavarva odébbállt. Most is szívesen játszana vele, de tudja, harmadikként csak a kibicek sanyarú sorsa várna rá.
Utálta a telet. Amikor november utolsó napján leesett az első hó, betolta a járgányt a fészerbe, letisztogatta, meghúzott rajta egy-két csavart, beolajozta a láncot, közben dalolgatott. Bözse – mert nyár eleje óta így hívta a kerékpárt – némán tűrte az ápolást. Megszokta már a kíméletes bánásmódot.
„Maga meg hogy kerül ide, Sipőc!?” A kártyások egyike fordul felé, aki épp háttal ül neki. Lebiggyedt szájából, mint döglött hal csüng a parázsló havanna. Arisztokratikus, kissé zord vonásaival összhangban egy óralánc kandikál ki öltönye mellényzsebéből. Goldberg volt hosszú éveken át a helyi bankfiók igazgatója. „Tud maga römizni, Sipőc? Mert ha tud, álljon be! Steinernek haza kell mennie.” Tud. Felakasztja hát kabátját a sarokban álló fogasra, s beül a Steiner alfelétől langymeleg karosszékbe. Húszfilléres alapon játszanak. Ez egy kissé meglepi. Nem gondolta, hogy a könnyed időtöltésnek még anyagi vonzata is lesz. Az első leosztást követően alig tudja elrendezni biciklikormányhoz szokott kezében a lapokat. Esetlenül cserélgeti őket ide-oda, szinte minden ésszerűséget mellőzve, csak úgy, a látszat kedvéért, hogy lássák, nem holmi amatőr. „Sej-haj, feketepina…!” A Sipőc jobbján ülő Koller ezt a dallamocskát dúdolja, valahányszor tétet emel. Goldberg pedig minden egyes alkalommal visszaszól neki: „Maga vén kujon!” Erre a negyedik játékos menetrendszerűen nyihogni kezd. Őt Sipőc nem ismeri. Egyébként is annyira erősen kell figyelnie a játék menetét, hogy alig érzékeli a beszólásokat. Már a hetedik partit játsszák. Röpül az idő. Az ablakok helyén sötét lyukak tátonganak, szivarfüst telíti meg a helyiség levegőjét. A szomszédból szinte lankadatlanul árad az asszonyok fecsegése. Amolyan öreges nyugalom lengi be a termet. A nemrég még vadul örvénylő játékszenvedély fokozatosan szelídülni látszik. „Lehet, hogy mégiscsak befogadnak? A végén még klubtag leszek. Hm, ki gondolta volna!” A játék folyamán most először kalandoznak el a gondolatai a kártyaasztaltól. Szüksége is van rá, mert a folyamatos koncentráció már kezdi őt maga alá gyűrni.
A házban fagyosabb volt a levegő, mint a nyeregben ülve. Legalábbis úgy érezte, pedig a cserépkályha szelíden duruzsolt. Júniusban temette a feleségét, akit negyvennyolc éven át szeretgetett, babusgatott. Ez lesz nélküle az első karácsonya. Üres a ház, hideg van. Hány téli estén át olvasott fel neki a Petőfi-összesből, vagy az Ady-válogatottból! Tele volt a ház, meleg volt. A könyvek, az irodalom mindig segítettek átvészelni a nyirkos, lucskos telet. És Bözse. Nem az élettelen a fészerben. Nem. Az élő, aki meghalt. Leemelte a polcról a Tóth Árpád kötetet, amit Bözse annyiszor lapozgatott. Fel se kellett ütnie, szinte magától kinyílt: „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon, vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.” Kicsordult a könnye. Úgy érezte, a világ összes költeménye róla szól.
„Sipőc, maga csal!” Goldberg úgy pattan fel az asztaltól, mint egy gumilabda. „Hogy nem szégyelli magát!” Kártyáit lecsapja az asztalra, majd, mivel kissé megszédül, visszahuppan a székébe. „Tessék, kérem? Hogy mi történt?”  Először fel sem fogja az elhangzott szavak súlyát, no meg azt, hogy ő a címzett. „Mondom, Sipőc, maga csalt! Treff bubit próbált becsempészni a joker helyett egy pikk sorozatba! Pofátlanság!” „Bocsánat, uraim, isten a tanúm, hogy nem volt szándékomban csalni! Talán véletlenül….” „Persze, véletlenül, …még mit nem!” Goldberget légszomj gyötri, de azért csak szippant még egyet a szivarjából, amitől nyomban köhögőgörcsöt kap. Koller és a másik, no meg Petya és sakkpartnere döbbenten vizslatják a fuldokló Goldberget. Sipőc a szégyentől szoborrá dermedve, üveges tekintettel bámul a semmibe, mit sem érzékelve a külvilág történéseiből. Szinte önkívületi állapotban várja a végítéletet. Az ő drága Bözsikéire gondol, mindkettőre, a temetőben alvóra és a fészerben szundikálóra. Velük mindig biztonságban érezte magát. Ők tudják, hogy soha nem vetemedne csalásra. Erre gondol, majd lassan felemelkedik ültéből, hátrább tolja karosszékét, s kihúzza magát. „Uraim, ha megengedik, én most inkább elszavalnék önöknek egy Petőfi-verset.” „Minek nevezzelek, ha a merengés alkonyában szép szemeidnek esti-csillagát bámulva nézik szemeim…”
A fal mögött elcsendesednek az asszonyok. Petya kezében megáll félúton a mattadó figura. A távolból egy biciklicsengő csilingelése hallatszik.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>