Herpai Blanka

Fűk, fák, fa, levél

Fűk, fák, fa, levél.
Hosszú, köves úton, húz, húz, suhanunk.
Bevillan egy-egy életrés, vágás, montázs.
Szürkület, alkonyat, fehér fény, részvét.
Mindenki kiveszi a részét, egymás ölébe ülünk, majd visszasüppedünk egyéni formánkba. Egymásba csatoljuk biztonsági övünket, összeér a kötelék. Nem tépjük szét, beakad, megkeressük azt a gombot, amely hatástalanítja a kattogó bombát. Merénylet önmagunk ellen. Egy köldökzsinór. Örök kötelék.
Vágás, montázs, évek, rés, távolság.
Visszapillantó tükör-pillantás. Kvarc a szembogárban, foncsor a tekinteten, sebhely. Utastárs retúrjáraton, visszatérés a gyökerekhez. Konzolkereszt az égen, nyakigláb esőcsepp súrolja sivár anyaföldem. Eltérés, örök elhajlás, tompaszög. Visszatérő koccanás, erő-ellenerő. Vágy postaládába zárva, ajánlott levél olvasásra olvasatlanul, rossz címre.
Sikoly, könyörgés, elnémulás.
Halk vezeklés, lehanyatlás.
Lábaidhoz, felérni hozzád,
Kulcsolom kezeim.
Sárga fényed fehéren süt át mozaikodon. Megengeded, hogy színes legyek, pompázatos, páva, önző, elhagyott. Elkísérsz, de csak egy darabon. Egy bizonytalan körszeleten. Velem dülöngélsz, kibillentesz, hogy elkapj és utamra engedj.
Nem bocsátom meg.
Lehettél volna, lehetnél.
Lehetnél, lenned kell.
Kell az árnyékod
Mögül előtörő
Lét, amit tőlem vettek el az égiek. Többen is voltak, megegyeztek. Nem oszt, nem szoroz, kő, papír, olló, nyissz. Én pedig zuhantam, zuhanok, még a felhajtóerő sem hajt. Vissza az életbe, inkább a pokol döngő mélyére.
Alászálltam százszor is
Meghaltam máskor is.
Hozzászoktam, hogy ami van, az nincs még képzeletben sem. Tudom, meddig van fehér krétával megjelölve területem. Tudom, mennyi egy köbméter, tudom, hangszigetelt a világom, a sötét lyuk, ahonnét hiába kiáltok.
Tudom, hogy ami nincs, az lehet. Valóságosabb az éter átlátszó pora, az álmok teste igazi testeknél, nehéz, rángó testeknél az élet célvonala előtt. Tudom, a tűzijátékom az én színeimet hirdeti és akkor és oda robban, ahova.
Én csak éjjel világítok.
Én csak éjjel világítok egy kulcslyukon át.
Az én fényévem lassabban tör a felszínre.
Elrugaszkodom, minden előkészítve.
Egyvalamit nem szoktam meg. Hogy ami van, az van. Ami egyértelmű, ahhoz egy értelem kapcsolódik. Hiába keresem, kukkantok be horpadt ajtók szegletébe, hiába emelem még a küszöböt is fel, nem lelem, mert nem lelhetem.
Kettőt koppantok az ajtón.
Kétszer visszhangzik.
Egyszer nyitják ki.
Egyszer eresztenek be,
Egyszer ki.
Belépek egy nálam nagyobb halmazba és eleme leszek. Rajtam fognak közösködni, több helyre is tartozom. Tartozom. Függök, nem kapálódzva, légszomjasan, elveszetten. Függök egy másik fonalon, egy másik zsinegtől egy harmadik vágányon.
Van jegyem visszafelé, mégis előre tartok.
Vonszolnak, én sürgetem az iramot.
Van utastársam, akit az életváltók sem csatolnak le rólam.
Nem hagyom, vagonom, van terhem.
Az enyém lett a legkisebb aranykereszt, amit szívem fölött őrzök. Cseppenek a könnyáztatta esőpercek, elpárolog a belevaló, az összetevő. Kis keresztem is egyre mélyebbre ásva éli meg, milyen velem lenni egy bőrben, két külön lényként, egylényegűnek.
Csak annyit kérek,
Várjuk meg, míg lecsendesedik a vihar.
Sötét van odakint.

A bejegyzés kategóriája: Startkő
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>