Nem magamért sírok
László-Kovács Gyula
Még talán öt perc, és átballagok a holnapba,
mint Gérard mester szürke kofferjével.
Mint Sára, akit hívhatnék, akár Szárainak is,
ám, őt magához rendelte az Úr:
kinek nevét nem illik kimondani.
*
Odakint Isten okádja magából a havat,
kifehéredik ez a szürkére sikeredett város.
Ez a szeméttől és cigarettacsikkektől tarkálló
domboldal, hol szemerke fenyő,
boróka és fehér eperfa áll.
Minden olyan más,
vajon gubancos, hányadéktól csatakos hajamat
ki fésüli ki?
És látom-e még a Dunát,
a partra vetett bárkával,
mikor komp szeli át az aranyhidat
valahol Fajsznál?
Én ott támaszkodom a kötélből font korlátnál,
és hallgatom a búcsújáró asszonyok énekét
meg az alkoholista harangöntő szitkozódásait.
Öreganyám szellemarca tekint vissza rám
a tükörből,
és azt mondom cserepes ajakkal:
Uram, én nem vagyok ama bizonyos Jób,
ki elszáradt fügefa alatt hamut szórt fejére,
és közben téged dicsért.
De nem vagyok Jónás sem,
a szárnyas-megtagadott próféta,
kit nikkel-króm-szörny cethal nyelt magába
és köpött ki,
mint egy rongyot.
*
Én maradok csak esendő, ezen föld teremtménye,
ebben a huszonegyedik századi Ninivében.
És ha töröm is e gyönyörű nyelvet,
mindig elcsuklik a hangom.
Ha pedig sírok, nem magamért sírok,
hanem ezért a „süllyedő világért”.
