Gágyor Péter

Szűken mért szavakkal

A nyelv nem a szavakban él, de izomzatában, mely a szavakat rendezi.” (Illyés Gyula)

Zsebők Csaba tudományos prózájában, publicisztikájában és költészetében is fegyelmezetten bánik a szavakkal, mondhatnók úgy is, hogy szűkszavú. De ez a megállapítás így azonban nem pontos, nem fedi a valóságot. A költő eltökéltsége tán leginkább abban nyilvánul meg, hogy kerüli a mellékes témák csábító lehetőségeit, a barangolásokat a képzelet mezején, a szabad asszociációk tolakodó ihletettségét, amitől az írás, a fogalmazás tolakodó ötletei, képzetei bőségében olyan nehéz szabadulni. Legyen az vers vagy esszé, Zsebők tömören fogalmaz, mondataira az üzenet egyékű megformálása a jellemző. Feltételezhető a szándéka, hogy mondatainak értelmezési változatait a minimálisra csökkentse. De mégsem purizmus ez. A purizmus fóbia volna, félelem az idegentől és nemigen fordulhat elő a költészettel a benne tobzódó pluralizmussal sem együtt, párhuzamosan is alig – természetükből adódóan ezek a szempontok (stilisztikai világnézetek?) nehezen egyeztethetők össze. Zsebők alapvető szándéka tehát leírt üzeneteinek a lehető leghitelesebb megértése az olvasó részéről. Ezen szándékában versírás közben is mintegy visszacsatol, a nyelv, mint a közmegegyezésen alapuló kommunikációs eszköz eredeti küldetéséhez.

„Hogyan csinálod, nem tudom
bűvöl az énekmágia.
A Napból szerzed erőd, mondtad,
de a Hold a bársony-drogod.”
Bűvölet a Hold alatt („Meszecsinka” Annamarinak)

Tulajdonképpen ebben az esetben is három kijelentő mondat, költői eszközök (rím, alliteráció, ütemhangsúly, metafora, hasonlat stb.) nélkül formál verset. A kép a szinte kopár egyszerűségében fogalmazódik meg, és ebben a szigorúan szűk eszközrendszerben mégis versé áll össze. Zsebők  „minimalista” verseiben a „felhangok” a poézis hordozói (Bence Lajos). És valóban ezek a versek mintha arra szólítanák fel az olvasót, hogy társalogjon a verssel, beszéljen a tömören leírt képekkel, gondolatokkal, vagyis lépjen ma divatos szóval interakcióba a versekkel, folytassa, bővítse az élményt, vetítse ki saját világára. Váljon részévé a költészetnek, a pillanatnyi művészet varázsának egy szabad-vers ürügyén, vagy akár egy kötöttebb vers játékának kihívásaiban.

„Látó újabb látót látna
Mandragórát vacsorázna
Szakítana életfáról
Világoknak határából
Más meg szétárasztja lelkét
Nézi szerelem szigetét
Várva vár a várunk alatt
Körbejár, bár tovább szaladt”
(Látó újabb látót látna)

Ebben az esetben is, a kötött versformánál is a szerkezet ellenére a „minimalista” költői technikáról van szó. Ez a módszer valóban alig leplezetten szólít fel arra, hogy az olvasó folytassa, „effélét csinálni (gondolatban) maga is próbálgasson”, vagyis: merjen kamasz lenni. Groteszk gnómái (görög gnomé, ‘felismerés, megérzés, ítélet, vélemény’) elgondolkodtató szójátékban jelzik a huszonegyedik századi értelmiség jellegzetes életérzéseit a Rossz váteszt tesz a tűzre versében.

„A despota rossz váteszt tesz
a tűzre:
a jót”

Vagy a gnóma egészen más értelmű/célú is lehet. E a másik esetben is nyomon követhető, de itt is alapjában provokatív a jelzése, üzenete:

„Bévül
bubával
bővül”

Az alliteráció játékával incselkedő, az Áldott állapot versében a költő egyszerre fogadja el a versírás hagyományos eszközeit, de ugyanakkor mintegy fejük tetejére is állítja azokat. Miért ne? Az Így írtok ti Babitsa bús, borongós homlokát ráncolná tán a befejezetlen csonka versmondat felett. A költészet Zsebők esetében azonban egy kozmikus játék a pillanattal, mintegy az ötletek szabadsága virágzik ki a rövid szövegben váratlanul. Máshol a kötetében megszólal akár Zrínyi modorában is, mert ott éppen arra támadt kedve, vagy kacérkodik az abszurd váratlan fogalomtársításokkal (Ávéház-Kávéház) és visszatérően birkózik az urbánus-népies álhagyományaink kéretlen ütközéseivel. Színét és fonákját kutatja verseiben a jelenségeknek.
A szerelmi és „családi” verseiben is ezt a költői alapállást követi, a tömören megírt lelki jelenséget egyszerre közelíti meg kívülről és belülről. Élményt és látleletet közvetít akár párhuzamosan egy versben.

Pecsétet nyomok a testedre:
a méltóság és a mocsok bélyegét,
s talán a roncsolt misztikumét
Sodor a sors, de bélyegeink
egymáson zsugorodnak, halálunkig,
s még – ki tudja, meddig – utána is”
(Bélyegeink egymáson zsugorodnak)

A huszonegyedik században, mint irodalomtörténetünk tanúsítja, folytatódik az a hagyomány, hogy a társadalom feszítő gondjai nem kerülik el a költészetet, továbbra is tudathasadás lengi be irodalmi életünket. Mit tehet a gondolkodó szellemi létét is teljességgel élni vágyó ember, aki történetesen költő is, főiskolai docens, publicisztikai és történészi elhivatottsága mellett? Verseket ír, különös korunk különös verseit. Naplóként követi csapongó életünk olykor groteszk valóságát. És ebbe „naplóba”, Zsebők Csaba második kötetébe (első kötete a Sejtjeidben élnék is a Püski Kiadó gondozásában látott napvilágot) érdemes beletekinteni, elmélázni a költő üzenetein és társalogni látszólag furcsa üzeneteivel.
(Zsebők Csaba: Végtelenjeinken hajózunk. Borító-grafika: Szurdy Kata. Püski Kiadó, 2017)

A bejegyzés kategóriája: Recenziók
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>