Tóth N. Katalin

Szent Hubertus dicsérete

Tóth N. Katalin

Egykori tanárom szenvedélyes vadász volt. Ez a történet róla szól. Mivel megtörtént eseményen alapul, néhány nevet megváltoztattam, beleértve a sajátomat is.

Az unalmas történelemóra már majdnem véget ért. Berki József tanító elvtárs megpödörte vastagszálú bajuszát, és végignézett a hatodik osztályon.
– A hétvégén hajtás lesz a kisoroszi erdőben. Élő nyúlra megyünk. Kinek lenne kedve velem tartani?
Diana izgatottan fészkelődött egy sort, aztán hátranézett. Nem bánta volna, ha néhány fiú is jelentkezne, mielőtt feltartja a kezét. Senki…
– Mi ez a nagy tolakodás? Ennyien nem is férünk el!
Még egyszer körülnézett, majd félénken felnyújtotta az ujját.
– Én szívesen elmennék…
– Helyes. Tőled, mint a Kittenberger raj vezetőjétől, ezt el is várom. Akkor hát reggel hatkor találkozunk a sportpálya előtt.

A futballpálya közel volt Berkiék otthonához. Dia fél óra gyaloglás után ért oda. Az állami gazdaság platós traktora már várt rájuk. A hajtók egymás után felmásztak az utánfutóra, és a hátizsákjukra ültek. Kellékeiket a kezük ügyében tartották. A tanár úr Lada Nivájának első ülésén Egon feszített. A fajtiszta vizsla árgus szemmel vizslatta az összesereglett népséget.
– A helyi vadásztársaság nevében köszöntök mindenkit, aki megtisztelt bennünket a jelenlétével! A  mai napra húsz élő nyúl befogása van eltervezve. Ami ezen felül akad, az kilőhető. Barátaim, jó szerencsét! – zengett Berki mély hangja.
A vén Zetor megindult. Dohogva vitte rakományát az egyre hepehupásabb utakon, bele a sűrű köd kellős közepébe. Hosszas zötyögés után leparkoltak egy tisztáson, ahonnan gyalog mentek tovább. A  hajtók nem tartottak velük. Hamarosan egy vadvirágos rét bontakozott ki a szemük előtt. Néhány tapasztalt vadász gyakorlott mozdulatokkal egy terepszínű hálót feszített ki a bokros rész előtt. Dia, aki fogónak jelentkezett, felhúzta a vastag munkáskesztyűt, és engedelmesen hanyatt feküdt a háló elé a harmatos fűbe.
A hajtók nagy csinnadrattával elindultak. Teli torokból kiabálva verték a lyukas fazekakat, botokkal zörgették a bozótost, kerepeltek, fújták a trombitákat. A hangzavar felverte az erdő csendjét. Az első nyúl a sűrűből érkezett. Rémült szeme felmérte a rá leselkedő veszélyt, de nem vette észre a csapdát. Egyenesen Dia felé rohant, aki nem volt rest, hanem összemarkolta a  menekülő tapsifüles hátsó lábait. Másik kezével fülöncsípte, és már vitte is az odakészített ketrecbe. Egy óra múlva a tervezett húsz nyúl ott vergődött a rácsok mögött, útra készen Csehország felé, vérfrissítésként az ottani állományba.
A hajtók ricsajozása egyre közelebbről hallatszott.
– Kötelezettség teljesítve! Most már szabad a pálya! – vezényelt Berki, aki az ilyen akciók során visszavedlett egyszerű Jóska bácsivá.
Hosszúkás hátizsákjából elővette féltve őrzött fegyverét, egy sörétes Berettát. Gondosan megtöltötte, aztán Diára nézett, aki a kiserkenő vért törölgette összekarmolt arcáról.
– Akarsz-e nyulat lőni?
– Akarok.
– Akkor állj lesbe a bodza mögé. Kövesd a menekülő állatot, mérd be, aztán tartsd vissza a lélegzetedet, és húzd meg a ravaszt.
Dia szót fogadott. Kézbe vette a nehéz puskát, és fedezékbe vonult.
A vén bak a semmiből termett előtte. Kopott bundája tanúskodott róla, hogy nem egy tavaszt ért meg. A rét közepe táján megtorpant, a fülét hegyezte, aztán egy váratlan fordulattal a bodzabokor felé vette az irányt. Dia kezében eldördült a Beretta, és a nyúl bukfencezve nyújtózott ki a fűben. Hátsó lába reszketett még egy ideig, mintha menekülni akarna a vég elől. A kislány tágra nyílt szemmel bámulta. Az állat fejének semmi nyúlformája sem maradt.
– Túl közelről kaptad telibe, de azért nem volt rossz – magyarázta a tanító a zsákmányt nézegetve. Zsebéből díszes laposüveget vett elő, és alaposan meghúzta. Áldomásként Dia első vadászata alkalmából. Pirospozsgás arca még jobban kivirult, a fácántollas vadászkalap máris csálén állt a fején. Jókedvűen veregette hátba jeles tanítványát. – Na sebaj! Jövő héten a magaslesre viszlek magammal. Ott majd bizonyíthatsz.
Az akció véget ért. A néhány elejtett nyúl három fácán társaságában hevert a zöld füvön két fenyőág között. Jóska bácsi fényképet készített, aztán Diához fordult.
– Válassz egyet magadnak! Megérdemled. A tiéd túl sörétes lett, azt majd megfőzöm Egonnak.
A vizsla a neve hallatára hegyezni kezdte a fülét. Dia a kiterített nyulak felé fordult, és megfogta a  legnagyobbat.
– Ez jó lesz.
Büszkén ült a platón zsákmányával az ölében. Az sem zavarta, hogy a lassan alvadó vér néha a nadrágjára csöppent. A népes társaság tagjai közül nem sokan kaptak az elejtett vad húsából.
Útközben a  befogott állatokat figyelte. Többségük sorsába beletörődve gubbasztott a láda sarkában, a maradék meg mindenáron szabadulni próbált, törve-zúzva magát a rácsokon.

Nagy üggyel-bajjal vonszolta maga után a megtermett nyulat, melynek farka a földet súrolta. A kezében tartott karóval a nyálukat csorgató kóbor kutyákat igyekezett magától távol tartani, de azok hűségesen kísérték hazáig.
Nagymama összecsapta a kezét, amikor az unokáját meglátta.
– Én lőttem! – dicsekedett Dia. – Ugye, elkészíted ebédre?
Az idő egy héten belül esősre vált. Jóska bácsi zsebre vágta a laposüveget, megtörölte a bajszát, aztán beült a Lada volánja mögé. Dia az anyósülésre kuporodott.
– Ideje indulni, lassan alkonyodik.
Az út felénél a terepjáró elakadt. Kiszálltak, és gumicsizmás lábbal taposták a sarat. Az idő olyan hűvösre fordult, hogy a bélelt esőkabátban is dideregtek. A magasles az irtás szélén állt, mintha csak rájuk várt volna. Előtte fedett etető, roskadásig megrakva illatos szénával.
– Mássz fel! Vigyázz, a fokok síkosak!
Dia mászott, mögötte a tanító nagy teste szuszogott. Odafent letelepedtek a fából eszkábált kispadra, és elővették a termoszt. Sötétedett.
Jóska bácsi vaskos mancsa egyszer csak a kezére kulcsolódott. Ujját a szája elé emelte, és szemével a  korlát felé pislantott. Dia megmerevedett. A gerendán hatalmas bagoly ült, alig fél méterre tőlük. Ki tudja, mikor szállt oda? Ültében megfordította buksi fejét, és szemügyre vette a váratlan látogatókat. Dühösen pattintott a csőrével, aztán nagyot sikoltva eltűnt az éjszakában.
– Macskabagoly lehetett, ha nem tévedek, de micsoda szép példány! Ő is idejár lesre, mert innét jól belátni az egész környéket.
Jóska bácsi elővette a dupla csövű Winchestert, és megtöltötte. A fegyvert a deszkapárkánynak támasztva éberen figyelt. A messzelátót a kislány kezébe nyomta, aki gondterhelten próbálta fókuszálni az ismeretlen műszert, mikor váratlanul egy vörös folt jelent meg a látómezejében. Tekert még egyet az objektíven, és kis híján elkiáltotta magát.
– Egy őzike!
– Csiba te! Halkan! Ez egy róka. Vedlett vén szuka. Ide látom, hogy a bolhák emésztik.  Kilőhetném, mert csak a kárt csinálja, de sajnálom a patront rápazarolni. A hang meg elriasztaná a többi állatot.
– De amott! A spalér szélén! Ott áll az őz!
És valóban. A suta felemelte kecses fejét, és hosszasan fülelt. Aztán kurrogó hangot hallatva óvatosan kilépett a holdfényes mezőre, egyenesen a takarmány irányában.
A puska csöve lassan felemelkedett Jóska bácsi kezében. Nagyot dörrent a Winchester, és az őzike mellső lába megrogyott. Tett még néhány bizonytalan lépést az élelem felé, aztán csendesen elfeküdt a  szántásban.
– Na, ezért már érdemes volt itt fagyoskodnunk, nem igaz? Telitalálat volt! Gyere, nézzük meg!
Dia nem mozdult. Könnyek marták a szemét. Zsebkendőjével letörölte őket, aztán újra a kukkerba nézett. A sűrűben mocorgott valami. Halk sírás hallatszott, mintha valaki sípba fújt volna. Távolabbról egy másik panaszos hangocska válaszolt neki. Jóska bácsi már a zsákmányt vizsgálta, amikor utolérte.
– Kölykei vannak!
– Ne beszélj bolondokat, az őznek gidája van. Általában egy darab.
– Ennek kettő van. Hallja?
– Képzelődtél.
– Keressük meg!
Az elemlámpa gyér fényénél botladozó kislány majdnem rálépett a fűben lapuló gidára. Szegény kis teremtmény nem tudta, mitévő legyen. Hallotta anyja hívó hangját, de aztán hiába szólongatta. Többé nem válaszolt neki.
– Nem hagyhatjuk itt – morogta Jóska bácsi a fejét vakarva. – Elpusztulna az anyja nélkül.
– Na és a másik? Azzal mi lesz? Őt is el kell vinnünk magunkkal!
– Nem bánom, de ha feleslegesen kajtatom át a bozótost miattad, akkor én nem is tudom…
A vékony hang a közelben sírt fel. Jóska bácsi felnyalábolta a gidát. A hosszú lábak esetlenül csápoltak az arca előtt.
– Gyerünk! Világíts!
Dia nehézkesen gázolt a sűrű aljnövényzeten át. Tanítója ott fújtatott a nyomában.
– Itt van! – kiáltott örömében, de az őzike felriadt, és nagyot szökellve eltűnt a szemük elől.
– Na, ezt jól megcsináltad! Nem tudsz csendben maradni? Azóta már árkon-bokron túlfutott ijedtében.
Lógó orral baktattak a terepjáró felé. Jóska bácsi a suta súlya alatt roskadozott, ő meg a nyafogó gidát cipelte. Vastag ruháján keresztül is érezte az állatka hevesen dobogó szívét. Egyszer csak megtorpant.
– Valaki jön utánunk!
– Ugyan ki?
– Nem tudom, lépéseket hallok.
A galagonyabokor mögül két nagy fekete szem meredt rájuk néma szemrehányással. Mintha csak  azt kérdezte volna tőlük: ,,Hát ti hová viszitek a testvérkémet?“
– Gyere utánam, és fogd be a szád. Egy pisszenést sem akarok hallani!
A másik kis őz a kocsiig követte a síri csendben bukdácsoló menetet.

Nagymamának meggyűlt a gondja a nyúlpaprikással. A vadnyúl húsa sehogy sem akart átfőni.
Délutánba hajlott már az idő, nemsokára megérkezik ez a kislány az iskolából, a vacsora meg sehol…
– Eriggy, András, csapjál le egy sűdőt a mijejink közül! Addigra megkészítem.
Nagypapa elindult az ólak felé, hogy egy szerencsétlen fiatal nyúl halálos ítéletét végrehajtsa.
Dia az asztalnál gubbasztott, és a tányérját turkálta. Az ételben egyetlen szem sörétet sem talált. Pedig a tejfölös hús finom volt, puhán omlott szét az ember szájában. Nagypapa kétszer is szedett, és hangosan dícsérte, csak neki nem volt étvágya. A kis őzekre gondolt, ahogy a tanító udvarán reszketnek összebújva, míg Egon dühösen csahol rájuk a kerítés túloldaláról.

Másnap tanítás után rohant Berkiékhez őzikenézőbe. Az udvaron egyetlen gida árválkodott.
– Hát a másik hol van? – kérdezte rosszat sejtve.
– Játék közben Egon megmarta a nyakán. Muszáj volt levágni, hogy ne szenvedjen az istenadta…
Egon egy lyukas focilabdát kínozott a kertben. Dia úgy nézett rá, mintha ölni akarna a pillantásával. Piroska néni jött elő a konyhából, zsíros kezét egy konyharuhába törölgetve.
– Mindjárt kész az őzpörkölt. Nem kóstolod meg?
Diának felfordult a gyomra. Arra is képtelen volt, hogy a szíves meghívást elutasítsa. Némán  kifordult az udvarból, a kiskapu döngve csapódott be utána.
– Ezt meg mi lelte? – csodálkozott Piroska néni.
– Ne is törődj vele! – legyintett az ura, és eltűnt a borospincében.

– A hétvégén megnyitják az újonnan épült városi lőteret. Nincs kedved eljönni? Dobálhatod az agyaggalambokat, cserébe pedig lőhetsz a Winchesterrel!
Dia bólintott. Régi vágya volt, hogy a becses puskát kipróbálhassa.
Az agyaggalamblövészet igen megerőltető munka annak, aki dobálja. Az egész karja zsibbadt már, mire a Jóska bácsinak eszébe jutott az ígérete.
– Gyere csak ide! – intette magához.
Dia azonnal ott termett. A csillogó rézzel kivert diófa markolat engedelmesen simult a tenyerébe.
– Töltsd meg! Úgy! Most a másikat is. Ez az… Huszonöt méter semmi ennek. Aztán pontosan célozz, ahogy tanítottalak! Vigyázz, mert erősen visszarúg. Támaszd ki a válladdal, és ha belőtted, duplázz rá!
Alig bírta kézben tartani a duplacsövűt. Megfordult a fejében, hogy először fekvő helyzetből kellett volna céltáblára lőnie, de most már késő volt. Minden szem őt figyelte. Szárnyalt az agyaggalamb, elérte pályája csúcsát, majd zuhanni kezdett lefelé. A fegyver elsült a kezében. A vézna kislány megtántorodott, aztán hanyatt vágódott, egyenesen a csalánosba. Kulcssontjában elviselhetetlen fájdalmat érzett. A galamb hangos csattanással vágódott a földbe, és ripityára tört.
– Nem neki való az a puska! – vigyorgott János, a főerdész.
– Mondtam, hogy vigyázzon, de hát ő mindenáron lőni akart. Mit csináljak vele? Egy istennő nevét viseli, és a név kötelez…
Jóska bácsi lehajolt, és kiemelte a gazból a Winchestert. Diát eszébe sem jutott talpra segítenie.
Esteledett, mire lüktető vállal, összecsipkedve hazasántikált. Az egész teste viszketett a csalántól.
– Jobb szeretném, ha világoson járnál haza, csillagom – jegyezte meg szelíden a nagymama.
– Miért?
– A szomszéd Juliska meg van róla győződve, hogy éjjelente rablóbanda járja a környéket. Az ő baromfiudvarában is fosztogattak. Odavan néki két szép gyöngytyúkja, meg egy kövér libája. De a hétvégire hazagyün a Zoltán fia Pozsonybul. Majd ád az nékik a sörétes puskával, hogy lessz ám nemulass!

– A segítségedre van szükségem! A hétvégén baráti látogatást kapunk az NSZK-ból. Az ülés végén kikapcsolódásképpen egy kis vadásszattal kedveskedünk az elvtársaknak – mondta neki Jóska bácsi a nagyszünetben.
A tanító hangja olyan hivatalosnak tűnt, hogy nem volt kedve ellenszegülni.
– Igen? Mi lesz az én feladatom?
– A fácánokat fogod kiröptetni.
– A mieinket? De hiszen azok nem repültek soha életükben! Kövérek, mint a máj, és kezesek, mint a  bárány. A tenyeremből esznek…
– Ne vitatkozz, az elvtársak fácánt szeretnének lőni. Ha pedig ez a vágyuk, akkor lőni fognak, erről személyesen én kezeskedem!

Délután már a fácánok ketrece mellett ácsorgott, és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy nem kellett végigszenvednie a hosszadalmas beszédet, amit a kultúrházban adtak elő a jelenlévők nagy örömére. Az egyik tyúkocska közel jött a kerítéshez, és halkan pittyegve üdvözölte őt.
,,Na, te szegény, ütött az órád!“ – gondolta, mikor három autó lassított a földúton, és egymás után leparkoltak a kertészkert fóliasátrai mellett. A Volga és a Tatra szolgálati kocsi volt, a harmadik viszont egy ismeretlen modell, amilyet Dia még sosem látott. Az orrára a ,,Ford“ felirat volt biggyesztve, hátuljára meg a ,,Taurus“ szót írták. Három nehéz testű idősebb férfi kászálódott ki belőle elegáns katonazöld vadászöltönyben feszítve. Nyakkandőjüket tarka hímzés díszítette, ami mezei állatokat mintázott. Nemezkalapjuk hetykén ült a fejük búbján. Nyomukban a fiatal segédek hosszúkás tarisznyáikat hozták utánuk. Kissé elkésve megérkezett a Lada Niva is, és Berki tanár elvtárs földig hajolva üdvözölte az előkelő vendégeket.
János kinyitotta a fácánház rácsos ajtaját, és odahívta Diát. A kislány megmarkolta az első feléje totyogó kakast, és az orgonabokrok mögé bújt vele. A megbeszélt jelre a levegőbe dobta a madarat. A  kakaska tett néhány tétova mozdulatot a szárnyával, aztán lezöttyent a fenekére, és visszafutott a biztonságos ketrecbe.
– A fiatalabbját vidd, azok még röpképesek! – förmedt rá a főerdész.
A második röptetés sem sikerült valami fényesen. A vadászruhás úriember puskája csütörtököt mondott, társa pedig elhibázta. Dia észrevette, hogy Jóska bácsi a kétbalkezes társaság háta mögé oson a  Berettával. A harmadik tyúk végre szárnyra kapott, és a közeli hársfa koronája felé vette az irányt. A pocakos sokáig célozgatott, míg végre rálőtt. A vén hársfa kérge jó darabon levált a törzséről, de ebben a  minutumban megszólalt Jóska bácsi puskája, és a tyúk nyakaszegetten bucskázott le a fűbe.
– Gratulations! – kiáltott a tanító, és kezet fogott a kövér pasassal. A német mosolygott, aztán sípjába fújva füttyentett egy gyűrött pofájú kutyának, ami kelletlenül a préda után eredt.

– Szombaton disznóra megyünk a patakhoz – szólította meg Jóska bácsi az órák közti szünetben. – Mondhatom, nagyon elszaporodtak, rengeteg kárt tesznek a kukoricásban. János látta is a nyomaikat, ahogy a sárban dagonyáztak.
– Ott leszek! – ígérte Dia csillogó szemmel.

– Nem veszélytelen mulatság a disznóvadászat, ezért legyél résen! Nesze, itt a Beretta. Durva söréttel töltöttem meg. Egy dühös vadkannak annyi ez, mint a szúnyogcsípés, de arra elég, hogy a támadástól elvegye a kedvét. Ne félj, a nyomodban leszünk.
A patakparti csapást hamar megtalálták, de a  vége beleveszett a kukoricásba. A disznók nem mutatkoztak, egy malac nem sok, annyit sem láttak. Egon ott lihegett körülöttük, azonban még az ő híres orra sem jezett semmit.
– Elmentek – bosszankodott János, aki nem volt rest, hogy keresztül-kasul járja a területet. A nádasba is belegázolt.
– Hát ez meg mi a fene akar lenni? – kiáltott fel hirtelen.
A puha talajba valaki mély gödröt ásott, és ügyesen elrejtette. A lyuk fala úgy volt kialakítva, hogy abból négylábú állat ne menekülhessen.
– Orvvadászok járnak a revírben, Jánoskám! Ezt jelenteni fogom. Lőjjünk pár vadkacsát, aztán gyerünk haza intézkedni!
Dia sokáig lapult egy halászgató gácsért lesve. Lassan figyelte mozgását a célkereszten át. A gyalogút felől Egon jött zajosan csörtetve, és a madár méltatlankodó hápogással elrepült.
– Na megállj, te büdös korcs! – kiáltotta mérgesen, és a kutya felé toppantott. Az nem vette komolyan a fenyegetést, orrát leszegve elindult egy alig látható ösvényen. Dia jobb híján követte. Útjuk befelé vezetett az ismeretlen nádas sűrűjébe. Talpuk alatt a talaj egyre ingoványosabbá vált. A vadászkutya hirtelen megtorpant előtte. Egy frissen ásott lyuk peremén állt, és lefelé szaglászott. Nem is gondolta át, mit tesz, mikor gumicsizmás lábával fenéken rúgta. Egon meglepett nyikkanással tűnt el a  mélyben. Dia sarkon fordult, és futásnak eredt. A hosszú puska nagyban hátráltatta, mégsem állt meg. Csak a patakparton fújta ki magát.  Ide már nem hallatszott el Egon kétségbeesett ugatása.
– Na mi az, kislány, nem akadt vadkacsa? – kérdezte a fővadász, akinek máris két madár súlya húzta a tarisznyáját.
– Ni-incs… – pihegte kifulladva.
– Nem láttátok a kutyát? – firtatta  Jóska bácsi, akinek igencsak vereslett az ábrázata.
– Nem tudom. Az előbb még itt volt valahol…
– Ejnye! Nem szokása csak így se szó, se beszéd elkóborolni. Talán szagot kapott, vagy mifene… Megyek, utánanézek. János! Vidd haza a gyereket, aztán gyere vissza értem!

Diának nem ízlett a vacsora. Pedig a nagymama megadta a módját. A csipetkeleves után eperlekvárral ízesített túrós csuszát tálalt az asztalra. A kislány elnézett a tányér felett, lelki szemeivel egyre csak a gödörbe zuhanó Egont látta maga előtt.
Éjszaka eleredt az eső. Zajosan dobolt a lapos bádogtetőn. Az ütemesen ismétlődő hang miatt képtelen volt elaludni. A kutya járt az eszében, ami a veremben rekedt, és a víz most becsorog hozzá a gödör mélyére. A patak is megáradhat, a talajvíz is ellepheti szegényt. Egy napot talán még  kibír étel nélkül, de mi lesz vele holnapután?
Gondolt egy nagyot, és kibújt az ágyból. Magára kapkodta terepszínű ruháit, nyakába kanyarította az esőköpenyt, és leóvakodott a lépcsőn. A nagyszülők egymást átölelve szuszogtak a hálószobában. Felhúzta a túrabakancsot, és kisurrant az udvarra. A kiskapu hangos nyikorgása majdnem elárulta merész tervét.
Végigrohant a kihalt utcákon. A futballpályánál élesen a mező felé kanyarodott. A felázott úton jól kivehető volt a Lada abroncsainak nyoma. Felkapcsolta az elemlámpát, és ide-oda csúszkálva elindult az alig járható ösvényen. Átvágott a kiserdőn, majd a patakpart felé tartott. Az eső egyre jobban rájött, a cuppogó sár már majdnem a bokájáig ért. Kétszer is sikerült fenékre ülnie, mire a csapda peremét elérte. A gyanús csend hallatán elszorult a szíve. Minden bátorságát összeszedve bevilágított a verembe.
Egon a hátsó lábaira támaszkodva állt nyakig vízben, fejét mereven az ég felé nyújtva. Az orra éppen a vízszint fölé ért. Láthatóan ereje végén járt, és az utolsó lélegzetvételért küzdött az egyre mélyebb pocsolyában. A sok hiábavaló ugatástól teljesen berekedt, arra sem volt képes, hogy egy hangot kiadjon magából. Tágra nyílt barna szeme néma esdekléssel nézett a kislányra. A  zseblámpa fényénél jól látszott, hogy bolhái az orra hegyére költöztek, és pánikszerűen ugrándozva keresték a  menekülés útját. A sáros lé pedig egyre csak ömlött befelé a lejtő oldalán.
Madzagot vett elő a zsebéből, és egy közeli fa törzséhez hurkolta. A végét markolva próbálta megközelíteni a kutyát, de a nedves perem szinte azonnal beomlott alatta. Alig bírt kikecmeregni a sárból.
A zsineg végét a derekára kötötte, és hason csúszva igyekezett elérni Egont. Ujjaival vakon tapogatózott egy darabig, aztán valahogy sikerült elérnie az állat nyakörvét. Belekapaszkodott, és minden erejével húzni kezdte. A kutya fuldoklott, de a lábaival ösztönösen segíteni próbálta váratlan megmentőjét, és karmait kimeresztve kapálódzott. Koszosan, átázva, kimerülten zuhantak egymásra. Diának minden levegő kiszorult a tüdejéből, amint a súlyos test ráborult. Nagy nehezen feltápászkodott, hogy megkeresse elgurult zseblámpáját.
A  karcsú vadászeb az eltelt nap alatt jelentősen lefogyott. Bordái kiálltak ziháló mellkasából, ahogy a levegőt kapkodta. Vékony lábai reszkettek az átélt sokkhatástól. Teljesen alkalmatlan volt arra, hogy a saját lábán menjen haza.
Dia átkarolta a hóna alatt, aztán megemelte a fenekét. Egy szakkönyvben látta ezt a fogást, amit a  beteg kutyáknál szokás alkalmazni. Egon megadóan tűrte. Tömege még így is jóval meghaladta a húsz kilót. Lógó nyelvvel, megizzadva cipelte végig a csapáson. Egyszer csak zajos csörtetés hangzott a hátuk mögül. Mindketten megmerevedtek. A kutya orra szimatolni kezdett, aztán kivicsorította a  fogát.
Lerakta Egont, és a zseblámpa után tapogatózott. Nem találta. Egyedül voltak a sötét erdőben minden fény nélkül, a kíváncsi röfögés pedig egyre közelebbről hallatszott. A bodzafák között egy megtermett test tört utat magának, nyomában reccsenő gallyak és apró lábak zaja, majd egy figyelmeztető horkantás. Egon hátán felállt a szőr, ahogy a disznócsalád körüljárta. Torkát rekedt morgás hagyta el. A koca erre felujított, malacai pedig hanyatt-homlok rohantak utána.

A tanítóék utcája kihalt volt, Dia mégis percekig ólálkodott a ház körül. Végül csak rászánta magát, hogy kinyissa a kiskaput, és belódítsa rajta Egont, aki a csodával határos módon túlélt minden rá leselkedő veszedelmet.
Bőrig ázva ért haza, de azzal a kellemes érzéssel, hogy jót cselekedett. Nem mert zajt csapni a nyikorgó ajtóval, inkább átlendült a kerítésen. Már a magasban tornászott, mikor a háta mögül furcsa lökést érzett, amitől majdnem elvesztette az egyensúlyát. A lövés hangja csak ezután ért el a füléig. A következő pillanatban az egész testét forró parázs borította el, ami áthatolt a vastag kabáton, és marta, égette, mint a tűz. Kétségbeesve kapaszkodott a kapu tetején. Aztán világosság gyúlt a fejében. Hát persze! Hiszen a Juliska néni Zoltán fia épp most jött meg Pozsonyból, hogy tyúktolvajt fogjon a sörétes puskájával!
Másnap igazoltan hiányzott az órákról. A vizsgálóasztalon hasalva várta, hogy a sebész egy csipesszel kiszedegesse az ólmot a bőre alól. A doktor sokáig dolgozott, minden apró sebet kétszer is kifertőtlenített. Dia hősiesen tűrte, egy zokszó sem hagyta el a száját.
– Mégis, mit kerestél  éjjel az utcán, ha nem rosszban törted a fejed? – kérdezte tőle a nővérke.
– Halaszthatatlan dolgom volt. Életet mentettem – válaszolta büszkén, és összeszorította a fogát.

Sok idő telt el azóta. Kedves tanárom nyugdíjba vonult, Egon pedig már az örök vadászmezőkön kergeti a  nyulat. Szerencsére Juliska néni fia nem ragaszkodott hozzá, hogy kipreparált fejemet trófeaként a nappalija falára akassza. A fegyverek iránti rajongásomat azonban máig sem sikerült kinőnöm. Tizenöt hosszú évig dolgoztam fegyveres biztonsági őrként, tagja voltam néhány lövészklubnak, közben lelkiismeretesen etettem a vadakat, madarakat. De arra nem vetemedtem, hogy a helyi vadásztársasághoz csatlakozzam. Fegyver csövét állatra soha nem emeltem, és nem is fogom, ha csak nem az életem múlik rajta.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>