Varga Imre

A Névtelen Anyagos

Varga Imre

(Sorstörténet felezőidőben)
(részlet)

Ahogy mondtam, ott kezdtem el megkomolyodni a börtönben.  Az is nagy iskola volt nekem. Megint csak magamról szólt. Hogy én, én! Persze hogy túlélésért ment ott a harc. Hogy túlélni napokat, s az ottani kapcsolatokat elviselni, javamra fordítani.  Megtanultam, hogy ember és ember közt nagy a különbség. Finomodott az alkalmazkodó képességem.  Rengeteget olvastam. Heti két könyvet is legyűrtem. Suliba jártam. A börtönben beiratkoztam középiskolába, és ott építettem rá az angoltudásomra. Mikor aztán itthon nyelvvizsgáztam, mondták is, hogy túl sok beszédemben a szleng. Én az utcanyelvet, a tolvajnyelvet beszélem, ezt tanultam. Ott éltem, ez a szókincsem. Ezt sajátítottam el. Sportoltam, futottam, meg a kondi terembe jártam, edzettem magam. Ott lettem vegetáriánus. A konyhán melóztam, mert szeretek sütni-főzni. A cukrászathoz kerültem a dutyiban. Én sütöttem az édességeket. Az első hét után már csoportfőnök voltam, már én irányítottam, hogy ki mit végezzen. Jött a nagyfőnök, a séf, hogy dobj össze valamit! És ott rögtönöztem. Szóval a börtönben élni kezdtem. Tényleg, föléledtem a rács mögött. Ez hülyén hangzik, de igaz. Ott kerültem először az önsegítő csoportba. Nagyon sokat segítettek nekem ott bent. Egy hölgy, Katie-nek hívták, nagyon sokat segített. Pedagógus volt, tanító néni, és szabadult drogos. Ő szervezte az önismereti csoportot, és nagyon hiteles személy volt a számomra, aki tele volt élettel, mosolygott a világra, és féltékeny voltam rá, tudod. Hogy: Úristen, hát lehet drog nélkül élni, és ilyen vidáman?! Ott volt előttem egy ember, aki drogozott, egy ember, aki értelmes volt, akivel tudtam azonosulni, akit követni lehetett. Hú, ő volt nekem a minden! Tizenkét éve tiszta volt akkor, képzeld el! Jártam a csoportra, amit úgy hívtak, hogy Narcotics Anonymus, és nagyon sokszor egyénibe mentünk. Egyénibe mentem, jelentkeztem nála, ott voltam, és akkor mindig jót dumcsiztunk. Nem is drogról volt szó a legtöbbször, hanem könyvekről, filmekről meg festészetről meg érzelmekről, vagy egyszerűen emberi dolgokról beszélgettünk egy olyan közegben, ugye, mint a börtön. Sok elmebeteg begyűjtve oda. Buta emberek, nagyon sötétek, korlátoltak, bunkók. Igazából nem az a büntetés, hogy te rács mögött vagy, hanem az a fenyítés, akikkel egybe zárnak. Nem azt mondom, hogy nagyon okos meg intelligens fickó vagyok, de hát én, én magamat föléjük raktam sokkal, a srácok fölé. Voltak olyan emberek ott, akik nem voltak semmire jók, csak nyomtuk együtt a súlyokat. Oké, velük súlyozni lehetett együtt. Volt, akivel sakkoztunk. Másokkal irodalomról, könyvekről beszéltem. Attól függően, ki milyen szinten tartott éppen. S ezzel a Katie-vel, a mentőangyalommal mindig egy jót tudtam dumcsizni. Nagyon jókat vitatkoztunk az életről és minden egyébről. Jólesett, kikapcsolódás volt. Örömmel jártam a csoportjaira, és ezen az önismereti csoporton kellett szembesülni önmagammal, az érzéseimmel, indulataimmal, s azzal, hogy mi nekem a drog, mit adott és mit vett el tőlem. Szóval az önismeret. Erről szól az egész. Az útkeresés, az igazi én keresése. A drogozás ennek a tévútja volt. Sikerült helyre raknom sok mindent. Előtte nagy káosz volt bennem, a lelkemben, és aztán lassan a helyükre kerültek a dolgok.
Arra vagy kíváncsi, hogy mi nekem a drog, ugye? A heroin nagy erőtöltést adott, nagyon, nagyon bátor lettem tőle, rettenthetetlen. Heroikus, így is lehetne mondani. A börtönben aztán meg kellett tanulnom, hogy drog nélkül is érek annyit, mint bárki más, sőt ha akarok, még többet is érhetek, vagyis elérhetek többet, inkább így mondom, mint bárki más. Csak rajtam múlik. Az önbizalmamon, meg a kiállásomon, hogy igen, én is vagyok annyi. S hogy el tudok érni bármit az életben, sok mindent az életben. Rajtam múlik sok minden. Katie apró pofonokat adott folyamatosan. Én úgy gondoltam, hogy már helyben vagyok, csinálom az életemet.   Nem láttam még tisztán!  Ezért mindig kaptam egy apró fülest. Nem szó szerint, hanem megalázott. Azt adta feladatul például, hogy írjam le a visszaesésemet. Hogy milyen lesz az első visszaesésem! Miután leírtam, a nagy döbbenet bennem, hogy Úristen! hát én még visszaeshetek. Nincs rá garancia, hogy nem fogok visszaesni. Vagy a másik dolog: hogy írjam le, milyen számomra az Isten. Bár nem vagyok vallásos ember, és mégis olyan furcsán éreztem utána magam, miután leírtam, milyen az én Istenem. Bár én nem gyakorlom a vallást,  de sejlik, hogy él bennem egy picurka Isten, az én Istenem. Úgy gondolom, hogy ő nem enged engem erkölcstelennek lenni. Ő fogja a kezemet. És ő mondja nekem, mit szabad és mit nem szabad, hol van az a határ, ahol meg kell állnom. Ahogy mondtam, én nagyon nem vagyok büszke, hogy börtönben voltam, nem vagyok büszke, hogy loptam, csaltam, nem vagyok büszke a múltamra. Bár nem tudom eltörölni, ezt fel kell vállalnom. Az Istenem nem engedte, hogy én olyan dolgokat műveljek, azt kövessem el, ami, úgymond, minden határon túlmegy.
Mostanában el-elgondoltam, hogy jó lenne visszamenni Amerikába. Miután elvégeztem a főiskolát, tervben van, játszom a gondolattal, hogy jó lenne tanulni visszatérni.
A visszaesés, amit a börtönben elképzeltem nem játszódott le. Hál istennek azóta, tizenegy éve, tiszta vagyok, absztinens vagyok.  De ha elvégzem a főiskolát, úgy tervezem, hogy a szakdolgozatomat a visszaesés veszélyeiről fogom megírni. Nem könnyű tisztának lenni és erkölcsösnek lenni ebben a rohadt életben, ami körülvesz. Néha fogom a fejem, hogy Úristen, itt mindenki lop, mindenki csal, mindenki hazudik, akkor mért pont én ne? Sok mindenki, akkor inkább így mondom, nem akarok megbántani ártatlanokat. De nagyon sok ember úgy él, hogy borzalom! Ezért nehéz így felvállalni. Most mi a fenéért vagyok én erkölcsös, meg mért vagyok én őszinte. Érted? Néha így szembekerülök saját magammal, s elgondolkodom, de én akkor is becsületes vagyok, próbálok az lenni.
A szakmában gerincet, tartást ad nekem, hogy tudok segíteni. Önzetlenül segíteni, mindenfajta ellenérték vagy szolgáltatás nélkül segíteni valakinek, ez nagyon szuper dolog. Bár tudod mit? Nagyon sokszor az emberek nem érdemlik meg ezt. Nagyon sokszor mocskosak az emberek. De ha azt mondom, hogy egy embernek így, ha személyekre lebontom, akkor már megéri, mert akkor már ismerem, van egy kontaktus, akkor már ismerem az embert, akkor így már egy személynek segíteni, az nagyon szuper dolog.
Az általánosítás, ami elveszi a kedvemet. Meg hogy én se vagyok szent ember. Hogy megnézem a híreket, és emberek között élek, ezért néha úgy elmegy az egésztől a kedvem, amit látok. Az a közeg, amiben élek. Néha szégyellem, hogy ember vagyok. Szégyellem, hogy milyen közösségben élek. Nagyon sokszor szégyellem a cigányságomat, a fajtámat is. Érted? Nem is tudom elmondani, hogy mért. Amikor strigulázzák az embert, tudod. Tényleg ahogy élnek néha. Önhibájukon… Szóval tényleg ahogy élnek.  Ahogy gondolkodnak, a gyerekeiket ahogy nevelik. Az a nemtörődömség, az a cél nélküli élet, ahogy élnek zömivel. Persze ismerek roma embereket, cigányokat, akik nagyon normálisak, nagyon jópofák, nagyon… De ez nagyon kevés. Nagyon kevés az ilyen roma ember. Sajnos, az az igazság, aki kiszakad abból a közegből, az menekül tőlük, tudod?
Bár kapcsolatban vagyok a szüleimmel meg a rokonokkal, de én máshol élek. Nem is velük éltem, tudod? Apámat alig ismerem. Miután hazajöttem, egyszer találkoztam vele, de akkor már vagy huszonöt éve nem láttam. Lehet, hogy azért van egy picurka rálátásom az egészre, mert én nem abban a közegben nőttem fel, hanem az én gyökereim máshol vannak. Máshol is vannak, inkább így mondom. De attól én még roma vagyok. Bár néha büszke is vagyok rá. De mondhatod akár, hogy mire vagyok büszke, nem sokat tettem még a cigányságért. És igazad van, hogy semmit nem tettem még.
De még hadd mondjam a börtönt. Igen, ott bennem mozogtak a dolgok. Emésztődtem, gondolkodtam. Az önismeret, az nagyon szuper dolog volt nekem. Magamra döbbentem rá, kezdtem magam egy kicsit felülről látni. Rendszerben. Értelmes keretben. Láttam az életemet, írtam egy önéletrajzot. Hú, az döbbenet volt. Írtam egy tíz-tizenöt oldalas önéletrajzot, amikor láttam magam, és tudtam, hogy baszd meg, hát ez én vagyok, nem filmet nézek, nem regényt írok, hanem ez az én életem! És hova visz? És hol vannak az álmaim akkor? Hol vannak a vágyaim? Hogy tudok kiteljesedni? Hogy akkor azt kell csinálnom: az álmaimra kell figyelnem, célokat kell meghatároznom az életemben, el kell érnem ezeket a célokat. Elérhető célokat kell kitűzni magam elé. Az ábrándozás kevés. Hogy napról napra több legyek mindig, hogy gyarapodjak. És a mai napig is dolgozom saját magamon. Ez még mindig tart. Járok még mindig csoportba, bár most az utóbbi időben rengeteget hiányoztam. A csoport! Nagyon bízok, hiszek a csoport erejében. Rengeteget tanultam tőlük, a közösségről. A közösség, a többiek, mint a tükör, mutatják, hogy ki vagyok valójában. Megnézem, hogy milyen a kép ebben a tükörben. Milyen vagyok mások szemében, szavaiban. A másik ember tekintete megmutatja, hogy most ez vagy, öreg! Az a tükör nem hazudik. Szembesít hibáimmal.
A börtön után persze visszadobtak. Kiutasítottak az országból. Fölraktak egy MALÉV járatra, és aztán leszálltam itthon. És akkor fogtam a fejemet. Tizenegy év után megint itthon. Istenkém, mit vétettem, én neked? Itt zötykölődtem a hatos villamoson újra, tudod, belém könyököltek. Ez volt kilencvenöt március elseje után, amikor hazaértem. Haza mentem. Hát az anyám az elájult, tudod. Egy levelet nem írtam neki tizenegy év alatt. Egy-egy képeslapot néha. De szóval ő azt hitte, hogy már meghaltam. Tudta rólam, hogy kábítószer problémám van. És akkor otthon laktam egy ideig. Utána összefutottam a régi cimborákkal, haverokkal, a Felszab téri gengből. Bár sokan meghaltak közülük, sokan drogoznak még mindig, sokan kiszálltak az egészből.
Hogy nem ébredt-e fel megint a vágy, hogy szúrjak? Nem. Nem. Nem. Kínáltak. Volt, mikor átmentem haverokhoz, és akkor főtt a máktea egy fazékban és akkor kínálgattak, kínáltak, a fiúk ott hevertek a matracon, bámulták a plafont, és mondtam, hogy baszd meg, ez nem arról szól, hogy buliznak. Ez nem buli! Hú, akkor könnyű volt nemet mondani. De máskor nehéz volt. Amikor jött a dzsoint, a marihuána, a haveri körben, a spangli, igaz?, meg volt gyújtva, és éppen már, hogy nyúltam volna érte. Utána elszaladtam, otthagytam a fenébe. Szó szerint: elfutottam. Akkor nagyon nehéz volt. Nehéz. Nehéz pillanat volt.
A vágy, igen, meg a sóvárgás a drog után megmarad az emberben. Most már persze tudom, mit okoz, tudom, hogy mit veszthetek. Tudom másrészt, hogy mik a céljaim, mit szeretnék elérni. Hé, de most itt ülök veled a padon és azt gondolom, meginnék egy üveg sört. És nem. Nekem nem szabad! Nem tehetem meg, hogy igyak. Nekem az alkohol volt az első drog, igaz? Szóval így indítottam. Utána meg ittam, mint az őrült, korlátok, határok nélkül. Holnap már kettőt innék, azután ötöt innék, és tudja a fene, hol a határ és akkor nekem van sokkal jobb szerem, mint az alkohol. A heroin. És ez oda vezet. Abban nincs nekem jövőm. Nekem az első korsó sörrel sincs jövőm. Inkább szenvedek egy picit, meg vagyok próbálva. Igaz, most éppen nem szenvedek, bár tudom, hogy éppen most… jó lenne egy sört meginni. Sóvárgok a melegben. Szóval ez így működik. Tudom, hogy mi van, tudom, hogy mit veszthetek. Nem. Nem! Néha hiányzik a mámor, de ezt észreveszem, túljutok rajta. Itt a családom. A párom. Nevelt fiam. Amikor velük otthon vagyok. Ez nekem a természetes mámor. Lenyírom a füvet. Locsolom a füvet. Nézem, ahogy nő a fű. Otthon vagyok. Szeretteim között vagyok. Végzem a dolgomat.
Kint Amerikában, meg úgy régebben nem voltak komoly kapcsolatok, barátnők. Így utólag azt mondom, hogy a drog tartott össze bennünket mindig. Ez volt a kapocs. Persze volt szerelem, meg picurka tervecskék. De nem voltak olyan komoly dolgok. Aztán pedig hazajöttem. Akkor is idegenbe szakadtam vissza. Magányos lettem megint, és nem értettem az egész helyzetet. Össze voltam zuhanva lelkileg, hogy most hazavágtak. És összehozott a sors egy lánnyal, akivel a mai napig is együtt vagyunk. Neki semmi köze a droghoz, sem az alkoholhoz. Azt se tudja, hogy mi az. Ő ismer engem, tudja, mit érek. Valahogy összetalálkoztunk. Lehet, hogy nem véletlenül.  Nem hiszek a véletlenben. Szóval lehet, hogy nem véletlenül ülök itt veled a padon. Lehet, hogy a teremtőnek van valami célja ezzel is, de hát nem tudom. Szóval most vele vagyok. Jól érzem magam vele. Meg a nevelt fiammal. A párom gyereke. Volt egy kapcsolata, lett egy gyereke, aztán ennyi. A párom nem cigány. Viszont szintén segítő foglalkozású, szociális munkás. Szakmabeli. Értjük egymást. Sokszor szavak nélkül is. Egymásra találtunk.
Azt lehet mondani, teljesen mindegy, hogy hol élek. Persze hogy nem mindegy, na!  De ha úgy vesszük abszolút értelemben igen. Olvastad, ugye, a Pillangót? Tudod, azt a híres könyvet. Nagyon sokat tanultam belőle, hogy elmondhassam, haza találtam-e végül. A Pillangó többször megszökött a börtönből, a nagy vesszőfutások, és mindig Párizsba akart visszamenni, az életbe, mindig arról álmodozott. S végül mikor utoljára megszökött, Guatemala vagy nem tudom mi, ilyen kis izében, ott maradt egy kis faluban. Szóval a szabadság az relatív dolog. teljesen mindegy végül is az embernek, hová kerül, hogy szabad legyen. Relatív meg teljes is a szabadságunk, és ez a kettősség érződik abból is, amit mondok. Na végül is, hogy oké, itthon vagyok, mert most ezt adta az Isten nekem. Nehéz volt újra itt magamra találni. De amikor elkezdtem járni itthon az iskolába, a segítő tanfolyamra, ott esett le nekem, hogy én a droghoz értek, ebből államvizsgáztam, és ezt a tudást kell visszapörgetnem, visszaadnom, ebből kell élnem. Ez a hozott anyag. Ezt kell csinálni. És akkor jött ez a lány is, és akkor ő itt van, együtt vagyunk, és jó együtt lenni. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, nem lehet tudni. Most ez van.  Igaz, vannak terveim, céljaim.  Még főiskolára járok. Másodéves vagyok. Ezt megcsinálom magamnak ezt az iskolát, és kinéztem egy következő sulit. Aztán itt a munka, itt a család. Picurka ember vagyok, mint te vagy bárki más. Negyvenegy éves vagyok és tanulok, okulok.
Mivel nincsenek véletlenek, szerintem nem véletlen volt az életem ilyen. Nem sajnálom, hogy így történt. Ez már megtörtént. Nem bánkódom a múltam miatt, Elfogadom olyannak, amilyen volt. Ez így volt leosztva. Tanultam belőle. Nekem ez az önismeret. Nekem ez volt az. Nekem ezt az sulit kellett elvégezni, hogy megtudjam, amire szükségem van. Ebből élek. Mindenféleképpen. Ez az erkölcsöm, erőm, és a munkám is.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>