Cs. Nagy Ibolya

Farkas Árpád lírája

(részlet)

Lélekben hatalmas utat tett meg a költő a Jegenyekör óta, több is, kevesebb is annál, véli Kis Pintér Imre, mert Farkas Árpád számára már csak az „önátadás értéke valós, az esendő lét sorsközösségére rezonál személyisége maradéktalanul”. Ethosz és ethnosz, magyarság és emberség egymásba oltási kísérlete a kultúr-hagyományaink, közösség-szemléletünk százados mintáit kínálják, s Farkas Árpád portréversei is az értékmentés példázatai; a „parányított és veszélyeztetett létezésben” (Bertha Zoltán) a küldetés a „kollektív identitásra és olykor elégikus részvétre” épül; nincs lehetőség a monumentális szembeszegülésre, maradnak az egyéni nagyság etikai példái (portréversek). Rusztikus érdesség, de mindenkori ölelő melegség jellemzi a költő anyaföld-képeit.
A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg a műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükrös „szabadcsapat” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál. „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében.
Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is; 1993-tól pedig elvállalja a Háromszék főszerkesztőségét s 2010-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot.
A külön (csak új verseket tartalmazó) kötetbe ugyan nem rendezett, a válogatásokból azonban (2002: Erdélyi asszonyok, 2004: Határtátkelés, 2012: Válogatott versek) kiszemezgethető, s mégis egy vékonyabb könyvet kitevő (de hiszen Farkas Árpádnak mindig vékonyka kötetei születtek) verscsokor ugyanakkor újabb, bár csak megvillantott színeit, tematikai szélesedését is mutatja e lírának: például a forradalom hónapjainak rövid ideig tartó lelkesültségét, ennek poézisbe épülését, vagy a költői önértelmezés, a költő-tudat olykor melankóliába forduló variációit, vagy épp az immár szabad világgá rohanás kontrasztjaként a maradás olykor mitizált, dacos kinyilvánítását.
A Gyertyák Erdélyben például Mikes nénjének maszkjában üzeni, hogy: „újólag leppeg a / Nagy Födő, s nem csak a gőz száll: futnak alóla a népek inukszakadtan / ezüstös vályúra, fútt-arany ólba, sur- / rannak, zúdulnak Új Rodostóba”; a Nyitott égbolt-ban szarkasztikus-keserű önmitizálással a költő „Roden pózában” ül „félszázada a honi klozeton”, s „rettegjetek, én még maradok”. A Jómadárdal is ennek az új, önkéntes exodusnak fanyar gúnyrajza: „Lenne-e rés átkelni itt / Erdélyiből Mindenséginek?/ Hát nem, hát nem –”. (S még: Vadkapor, Üdvözlet bécsi barátaimnak.) Az Egy diólevél Csoóri Sándornak ajánlott vers, címében a költőtárs Tenger és diólevél című esszéjére mutatva, primer szintjében egy virtuális mozdulat: diólevélre írt üzenet. Erre az ablak alatt termett, földre hullott diólevélre íródnak, 1989 novemberében, a diktatúra utolsó, de még tomboló heteiben tehát, s ebben az is benne rejlik: igazi levélben megírhatatlanul, személyes találkozásban nem reménykedhetve, Farkas Árpád poétai közlendői. Az alapkép bravúros költői lelemény: az irracionális gesztus a levélre rótt ábrázoló mozzanatok sorából kifejező erejű lét-rajzot, sors-állapotot teremt, melyben minden üzenet-rész ennek a sors-állapotnak a drámaiságát fokozza. A sorok ellentétes képeket görgetnek, a valóság drámaisága épp a drámai közlés hiányától növekszik. „Könnycseppet ne keress rajta”, írja a költő, nincs panaszszó: ez már a jobb sorsra érdemes világ megtöretésének könnytelen tudomásulvétele. „S a híres hegykaréj ívét se keresd”, olvassuk, nincs e monológ-levélben nyomasztó Erdély-rajz, nincs néven nevezett hegy, de a Keleti- és a Déli-Kárpátok szelíden félkaréjba hajló íve egy levélre gyűrődött, félelemérzetet generáló bakancsvas-nyom félkaréjában mégis előtűnik: „ablakom alatt éjente állongó férfi / bakancsvasa csak”. Nincs leírás a megfigyelt ember és élet, a számon-tartottság megalázó nyomorúságairól, csak a besúgó és a besúgott tragikomikusan bensőséges viszonyáról, hiszen „saját”, „házi” besúgóik voltak, mondta a költő.
E versek mellett a szülőtől, a nagyanyától búcsúzó fiú megrendítően szép, a költemények alaptémáját messze kitágító, alkotás-lélektani tereket is bejáró vallomásait, s az öregséggel szembenézni készülő ember lelki-fizikai önvizsgálatának; nem az önszánalomnak, hanem az emberi magányérzetnek, a valóságos egyedüllétnek; az élet végesség-tudatának; valamiféle érték-fölmérésnek, számvetésnek gyakran fanyarul szemlélődő verseit gondoljuk e költeményeket már alig termő évtizedek esztétikailag is mívesre csiszolt, új poétikai megoldásokat, újfajta rímkezelést is, nyugodtabb, bölcsebb hangot, ön-ironikus játékosságot is mutató értékeinek. Érett, letisztult lét- és önvizsgálat ez a versek többségében, mégis a nyelv új lehetőségeire ébredés. (Hol az eső összeér a havazással. A Szárnyas kövek, Békességet valamint: Anyja elhullott hajára és az Egyszer majd arcom is elkészül)
A Válogatott versek, az eddigi legteljesebb gyűjtemény utolsó előtti helyére a jóval korábbi születésű, az 1984-ben, az apai nagyanyja halálára íródott Ha majd sírokon hajt ki a remény című verset helyezi Farkas Árpád. S bár a vers születésekor a költő mindössze negyven esztendős, ezt a negyven évet, igaz, mintha mázsányi súlyként nyomná, a vers föl-fölemlíti: a művet, e miatt is, akár életút-összegző, ars-poetica érvényű versnek is nevezhetjük. Mindenekelőtt persze azért, mert a költői létszemlélet minden jelentős vonását egybefűzi, s ezzel a korántsem nagy életidővel erős kontrasztban, de mégsem hárítja el akár a költői végrendelet megnevezést sem. A költemény első tematikai része, a temetődombi utolsó út, a temetés szakrális aktusa. Epikus versmagjában a szülőföld faluja, emberei jelennek meg, a „negyven házat is alig számláló falucska minden dobogó lelke”, minden élője a Nyikó menti Székelyszentmiklósnak: a pihenni hazatért halott az „utolsó nagyszülő”, kinek a „sírját ássa” a falu „összes féfija: mind a tizenkét / ötven és hetven közötti ember”. A költő itt az ő képzeletük világába transzponálja a halottéival közös emlékeket: a kalákás nyarak, „csattogó szérűkből sziszegő kulákévek”, önfeledt majálisok közös emlékét, s a képeket az „együvétartozás” tudata melegíti át: hogy megjött, megtért közéjük, hazatért, akinek csak ott lehet a sírja, ahol a háza volt, ahol az élete eltelt. Ebből a materiális, meg a félig-konkretizálható, mert reális és emlékmozzanatokat egybeölelő kezdésből, a költő a személyes lét, a költő-lét gondolati terei felé nyitja a verset, a temetés belső önvizsgálatra készteti: „miként cselekedett kegyelmed az elmúlt / négy évtized ezüst zivatarai alatt”. A temetés valóságos, tényleges jelenetéből, alap-invenciójából, a vers átemelődött a költő-létet vizsgáló vallomásosság, a megerősödött hűség, egyúttal a benső parancsokkal irányított alkotói autonómia eszmei fényudvarába. A szikrázóan éles valóságképek egymásra rakódva épülnek vers-egésszé, s emelik virtuális magaslatra a vallomást: ez a gazdag jelentéstartományú félelem, a rettenet, a féltés a versek, a költészet szülője.
Farkas Árpád, kései verseinek tanúbizonysága szerint, képes lírája megújítására, őszikéi, magány-versei egyetemes emberi félelmeket, a léttől való búcsú nembeli szorongását tükrözik, mindezt azonban most is a szülőföld képeibe, a megtartó közösség védelmébe kapaszkodva, s ezért sohasem teljes kivetettség-érzettel. Mert hiába, hogy a költő pályáján évek teltek el versírás nélkül, s hiába, hogy – olvashatjuk az interjúszövegeiben – keserű szavakkal próbálja indokolni a költészettől való hátrálását; s hogy a kevés beszédnek éppen lehet a költészet, a versírás tisztelete is oka, mert „a versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam [..,], olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogató-mentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző, és mélyből feltörő koncentrált beszéd képes”: s az ihletnek, a készenlétnek ez a mélysége, úgy érzi, nem adatik meg túl gyakran a számára.
Hiába mindez: mert erős sugallata az ő lírájának a kivonulás lehetetlensége! A vers rákérdezhet az írás, a „felsebzett szájjal dúdolt darabos, szederjes szók”, a „költészettel jelzett tüzecske” értelmére, de a válasz sohasem a költészet hiábavalósága. Kétkedő versei vannak, de önfeladók, a vers hiábavalóságáról versben beszélők nincsenek. Közösségi elvű létszemlélete, közösségeszménye, övéihez kötő hűsége sohasem rendül meg.
Farkas Árpád költészete esztétikai alkatában a lírai, tárgyias kisrealizmusból a látomásos-metaforikus képzetvalóságba omló, de a tapasztalati sorsélmény-elemeket, az empirikus látványt mindenkor a vers alapvető szervező egységének tekintő versvilág; intellektuális mélységei a forma finoman árnyalt, gazdag egyszerűségében is kiteljesednek. Kedveli a rövid líraformákat, a maga költői képére formált lírai zsánert, a gazdag képvilágú, erőteljes jelképiségű dalt, a metaforikus életképet, nem épít nagy poétikai konstrukciókat, inkább sűrít-tömörít, versei egymásra rétegezett, egymásra vetített képzetekből épülnek föl; a materiális tartományokból, valóságszintekből vett képek „átíródnak” (Barta János) a lelki történések nyelvére, s az „átfordítódás” új, szimultán képvilágot jelenít meg. Míves költő, aki életműve legjavában a szemléleti elkötelezettséget fogalmi pontossággal, csiszolt, gyakorta a népköltészet letisztult képalkotásával tudja ötvözni; a közérthetőség nem ellensége, metaforái mégis tündökletesen szárnyalóak, kép és gondolatiság, látvány és intellektus, tárgyszerűség és többszólamú eszmevilág plasztikusan simul össze műveiben. „Pontosnak lenni, nem elringani a líra ölében, lenni csak pontosnak”, vallja. Poézise szűkszavúságában is univerzális teljesség-kép fénylik.

A bejegyzés kategóriája: Tanulmány, kritika
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>