Juhász Zsuzsanna

Coming out

Megilletődött vagyok újra. Ahogy akkor, pár éve. Mikor ültem csendben az ülőkén. És váratlanul elkezdte a srác. A barátjával, a kapcsolatával, a párjával beszélt éppen telefonon.
S én elcsodálkoztam, majd hirtelen elöntött a düh is, hogy lehet, igen, lehet ilyen is a férfi.
Olyan, amilyen hozzám férfi senki se volt, soha. S az évek nem koptatták el, nem fakították meg az élményt. Inkább kiemelték. S bennem, mint sziget, csodás, titkos sziget úszott tovább.
De ma megnézem újra, meg én. Mert nézni azt érdemes, amit nem szürkít az idő. Azt a szerelmet, amin nem fog a halál, a felejtés.
Mert akkor egy szerelmes férfi beszélt a szerelméhez. S akkor, de akkor én úgy mentem ki a fürdőszobából, mint egy megvert kutya, mint akit fenéken rúgtak. Pedig nem kellett volna, hogy ezt érezzem. Azt, hogy tán én nem voltam jó, én nem voltam elég, hogy valaki így és ilyen szavakkal akarjon visszaédesgetni magához.
Hisz bizonyára volt, akinek elég voltam, és volt, akinek nagyon is, de elveszett, hagytam elveszni. Pedig az igazi volt, a nagy, csak férfi volt. És nem voltak szavai, de érzelmei voltak, bizonyára. Csak szavakat nem talált. Vagy csak dadogása volt, nagy rám ismerő dadogása. S én szánalmasnak találva őt vagy hihetetlenül túlcsordulónak, elhagytam.
El, mert nem tudta összhangba hozni a szavait az érzelmeivel. De hát ez a fiú tudta. Tudta, pedig csalódott volt. És szavait nem is nagyon értettem, de szánalmas mégse volt. Mégse. Mert harag is volt benne, nagy teremtő-pusztító harag. A meg nem érdemeltség haragja. A lesöpört asztal látványának a haragja. Hogy a másik hogy is tud így, hirtelen mindent feledni. Minden jót és minden rosszat is, ami velük, kettejükkel történt. A harag jelezte az ő fájdalmát, csalódottságát.
Pedig könyörgött is, emlékszem. Tüzes harag és félelmes, rettegő könyörgés között próbált partra evickélni az a szerelmes fiú. Az az érző, de szavakra is lelt férfi. Aki sohasem volt az enyém. És nem is lesz, mert nő vagyok.
És üsse kő, vigye el a kánya, még hány férfi nem volt és nem is lesz enyém. Miért is bánkódnék emiatt az egy miatt. Miért is buziznám le, ahogy férfi a nőt kurvázza le, aki nem akar az övé lenni. Bárkié inkább, csak az övé nem. Mert haragja, elvakultsága megijeszti a nőt.
Ahogy az óriásfóka is megöli és megeszi azt a királypingvint, aki nem adja oda magát. Nem hagyja, hogy a súlyos hímfóka ráfeküdjön és kopuláljon vele. Pedig csak úgy marad életben, ha hagyja. Pedig hát utódjuk nem lehet, a fóka emlős, a pingvin meg madár. Talán ez az egész csak arra jó, hogy a fiatal, pár nélküli hím levezesse a feszültségét. És uralkodni tudjon magán. Hogy ne támadjon társaira és a pingvinekre sem. Ahogy a prostik is ezért kellenek, hogy a férfiak, bármi is történik, civilizáltak maradhassanak. Uralkodni tudjanak magukon.
És ez a fiú dehogyis érdemelte volna meg, hogy lebuzizzam. Mert templom volt az, ahova engem akarva-akaratlan engedett belépni. Az ő tiszta őszinte, érzelmekkel teli temploma. S ahogy Szent Ferencnek se voltak szavai, csak tánca, hogy elmondja, mire jutott egy új, békés, szegény Istennel való beszélgetéssel. Úgy nekem sincsenek most szavaim. De látok, és újra látom, amit akkor. Azokat, akiket a fiú szavai hallatán láttam. Láttam mindent, amit harag táplált bármikor, az égre, az égig felkúszó tüzeket, a fenyők csúcsáig futó tüzeket és olajtüzeket és égő erdőket, amik a semmibe űzik az őzeket, a fészküket fájón elhagyó madarakat. És láttam szerelmi bosszúból benzinnel fellocsolt házat, függönyt és családi fotókat, és aztán a tűzkígyót a benzin tetején futva. És láttam égő hajókat, és láttam bennük a vágyat a megváltó süllyedésre, a találkozásra a vízzel, hogy ne hamvadjanak porig. És láttam, láttam a győztes hadvezéreket, az önelégülteket, akik soha nem hagyták, hogy szerelem szelídítse szívüket. Vagy hagyták volna, de nem tudták, hogy kell nőt szelídíteni. Láttam a szegény feltüzelt férfiakat, a halálra, halálba tüzelteket. Hamvas arcú szüzeket és megletteket is, ahogy elhiszik, hogy visszatérnek. Vissza a nő öléhez. Az anyjuk ölébe újra. Mert láttam a vad, harcedzett férfiakat haldokolni. Haldokolni a havas árokban, a sikerrel bevett város szőnyegén. Megölt gyerekek szétbombázott játékai közt. Ahogy az anyjukat hívják egyre, mintha csak lázas, belázasodott kisfiúk lennének. És nem hősök, a haza hősei, valami háború hősei, haldoklói valami nagy, zavaros ide-odahajtásának a férfilakosságnak. Valami okból, valami célból, ami valójában nem ér meg egyetlen halált se. Mert élni kell, az élet van minden ok és minden cél fölött. A béke van, a békéért kell, hogy legyen minden.
Mert a gyerekeket is láttam a fiú hangjának hallatán. A csodaszép gyerekeket, az ember gyerekeit a nagy, kerek zöld, barna kék szemükkel, amikor elárvulnak. Amikor megértik hirtelen szavakból, képből, hangsúlyból vagy csak puszta megérzésből, hogy nincs tovább. Hogy anya nincs tovább, hogy apa elmegy. De ha maradnak is, nincsenek. Neki biztosan nem lesz az és úgy, ahogy eddig. Láttam őket, ahogy beteríti és letaglózza agyukat a tudat, a tudás, hogy elárvultak. És láttam, ahogy némán állnak, ahogy kihúzzák magukat, ahogy teljes, egész életükkel tiltakoznának, de nem lehet, és minek is. Minek a megtörtént ellen. De szemüknek azért szabad lenni és szabad kerekedni és ámuldozni, hogy hogyan is lesz ezentúl. És szabad szabadon folyatni a könnyeket, hagyni az arcon legördülni sorban a cseppeket. Először, először az életben úgy, hogy észrevétlen maradjanak. Hisz’ a könnyek másokért vannak. Az anyának vannak, az apának vannak, s aztán ennek a nagy, emberi tömegnek vannak. Azért, hogy látsszon, kilátsszon mindig, mindenhol, mindenkoron az a társunk, akit baj ért, akinek fáj valamije. Hisz társasságunk, emberi létezésünk köve, együttérzésünk és segíteni akarásunk a hitünk alapja. Az emberben, az emberiségben. S a kisfiú-kislány ebben csalódik, mikor apa tényleg elmegy, mikor anya lélekben megy el tőle. És könnyei néma száj fölött, jeltelen, névtelen hullnak.
És láttam a gyereket, aki maga se veszi észre, hogy könnyei hullnak. Odakint, az arcán vagy belülről, lefelé nyelve. És láttam a nőket, láttam, ahogy lelküket a végsőkig lecsupaszítva könyörögnek a férfinek, a férfiért, a férfinak, vagy messze tőle, a kötényüknek, kendőjüknek hullatva a szavakat. Templomban vagy sziklasírban, hűségesen. Ha a hűség, a férfihoz kötődés a halálba is viszi őket. Láttam a szerelmükért könyörgő nőket. Persze, az önmagukat végsőkig megalázókat, akik elől biztosan elfut a férfi, ha nem ma, akkor holnap. De láttam a csendeseket is, a titokban sóhajtókat, akik látták, értették, hogy fogytán a férfi szerelme őirántuk, de tenni ugyan mit is tehettek volna. Csak szépen, csendben szoktatták szívüket a pártalansághoz, a gyászhoz, ami vár rájuk. És láttam a szerelmük után halókat. A buta bátrakat is, a fiatalokat, akik hitték, egyetlen szerelem csak az élet. Az önkezük által, élő férfi miatt halálba menőket. A kövekkel teli zsebeket, amik a folyó mélyére húzták őket.
És láttam a kölykös nőstényeket, a szerelmes anyákat. Az önmagukból kikelteket, hogy ilyen nincs, olyan isten nincs, hogy kicsi gyerekkel együtt hagyjanak el nőt. Láttam a rosszul, a hiába harcoló anyát. Akinek, ha törik, ha szakad, bele kell törődni, hogy párja újra és másba szerelmes. Pedig ki mondta, ki, hogy a szerelmes, újra szerelmes embernek mindent szabad? Szabad elhagynia a szabadon, még szerelmesen teremtett almot a neveletlen fiókákkal, kölykökkel. Amit egy madárnak se szabad, amit egy halnak se, egyetlen, párosan nevelő állatnak sem. Mert olyan isten tényleg nincs, mert akkor megállna az élet. Halak, madarak meg mifene állatok nélkül. Amiknek a nevét csak a jóisten tudja. De biztosan kitartásra teremtette őket, arra, hogy ők pusztuljanak előbb. Előbb és a fiókáik árán is, ha kell.
És mert már látom magam is. Magamat és minden önfeláldozásomat és minden keserves, tudott és nem tudott megcsalatásomat. És az örök jóhiszeműségemet, ami ma is, most is megvan még. Mert a gyerekeim apja apának jó volt. És lakja a fészket, és lakja most is, s ha ránézek, nem kell, hogy bűntudatom legyen, amiért miattam egy szoknyáról is lemondott. Mert én hagytam, hogy menjen, mert a gyerekeket szerette, és ők is szerették az apjukat. És mi vagyok én, ki vagyok én, hogy panaszaimmal kerítést vonjak apa és lánya, apa és fia közé. Nem, a nők panaszkodása csak arra jó, hogy helyet csináljon az újnak, az új férfinak, hogy beteljen végre a pohár, és bátran ki lehessen lökni a régit az utcára.
Ahogy tehát hallgattam a srácot, a düh és irgalomkérés közt hányódva, elcsodálkoztam a férfin. Hogy férfi lehet ilyen is.
És mára csak ez a csodálat maradt. Mert őt hallva, én bizisten visszamentem volna hozzá. Őt választottam volna.
Bár tudom, hogy a szabadság, a hirtelen megtalált nem, a hovatartozás felszabadultsága kezdetben új és újabb kapcsolatba löki az embert. Talán a férfi párja ilyen volt, ilyen könnyen csábítható.
És azt is tudom, az azonos neműek könnyebben megértik egymást, olykor szavak nélkül is. Tudom, hisz nekem is vannak kollégáim és barátnőim, akikkel könnyen megértjük egymást.
És azt is tudom, hogy másneműt szeretni nehezebb lehet. Mégis gyanakszom, igen. Amióta hallottam egy férfit, aki engedte magát érezni, aki engedte, hogy ellentétes érzelmek lökdössék össze-vissza. Mióta hallottam beszélni egy férfit, aki adott időt magának, hogy szavakat is keressen ahhoz, amibe a másik által került.
Azóta gyanakszom, hogy a férfias bátorság nem a csatamezőkön van, nem a helyi harcok dzsungeleiben vagy sivatagán.
Hanem odabent.
(És akkor mindegy, hogy ki kit, miért. Csak érezzen, és próbálja meg szavakba önteni, hogy mit is.)

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>