Acsádi Rozália

Kitörölhetetlen pillanatok

Acsádi Rozália

Vannak kitörölhetetlen pillanatok. Mikor a mentős elkísér a műtő ajtajáig, s mielőtt betolnának, megfogja a kezed. Egy kicsit az életed része lett, egy kicsit az élete része lettél ebben a közös utazásban. Idáig küzdött érted. Itt el kell engedjen. Belekapaszkodsz a tekintetébe. Látszik a szemén, hogy bízik benned.
Vannak kitörölhetetlen pillanatok. Mikor kihúzzák a katétert a combodból, s elönt megint a forró lüktetés. De már nem lebegsz ki magadból. Kimondatott, hogy készen vagyunk. Belekapaszkodnál a műtőssegéd tekintetébe, de az inkább félrenéz. Együtt érzel vele. Segítesz átemelni magad a hordágyra, amelyen betol a steril színű intenzív szobába. Vannak kitörölhetetlen pillanatok. Nyolcadik hete rovod egyre nagyobb köreidet. A sík terepen már túl vagy.  Három kilométernél tartasz, amit 30 perc alatt teljesítesz. Két heted van arra, hogy egy teljes körívet le tudj írni. Az emelkedő közepén elhatározod, hogy nem vársz addig. Tovább gyalogolsz az annyiszor végigjárt úton, aminek a vége most még elérhetetlenül messze van. Felérsz a közepéig. Alig hiszed. Nem állsz meg, nem fordulsz vissza. Emelkedik a pulzusszámod, izzadni kezdesz, fogy a levegő. Nem állsz meg, nem fordulsz vissza. Előre nézel. Lüktet a homlokod, aritmiás ütéseket érzel, lassítasz, de nem állsz meg, nem fordulsz vissza. Felérkezel a legmagasabb pontig. Vágyakozva nézel előre. Tétován lépkedsz tovább. Tudod, hogy ráérnél erre még. Újra tempót váltasz, szemedbe csorog izzadságod. Letörlöd. Előre nézel, aztán felfele. Már csak két saroknyi a távolság, hogy megtudd: visszatalálsz-e majd ide egyszer. Egyre erősebb izmaidban a fájdalom, engedsz a kísértésnek: hirtelen átvágsz balra, ennyi csalás belefér. A napi táv már megvolt, nincs semmi tét, most csak a végcél érdekel. Egy pár lépcső előtted, aztán a park a szökőkúttal, újabb lépcsősor, újabb ritmuszavar. Nem állsz meg, nem fordulsz vissza.  Lassítasz kissé. Átérsz a zebrán, innen már látszik a kopott kerítés. Célegyenesben vagy. Egyenletes tempóban teszed meg az utolsó szakaszt. Még néhány méter és megérkeztél. Zárva az iskolakapu, csend van. Üres az utca, délután hat óra van és hétfő. Szombaton jártál itt utoljára, hat hónappal ezelőtt. Nem mégy el az ajtóig, nekitámaszkodsz a platánfának. Gyerekarcokat látsz elmosódva. Folynak a könnyeid. Vannak kitörölhetetlen pillanatok. Mikor a sokktól annyira fázol, hogy szinte könyörögsz egy takaróért. Senki nem ér rá ezzel foglakozni: stabilizálnak. Hirtelen megérted, bármid is van, bármennyi ruhád, pénzed, köntösöd, van olyan út, hogy semmit nem vihetsz magaddal. Aztán eltűnik előled fiad arca is, majd visszatér, föléd hajol és rád teríti a legmelegebb plédet. Eszedbe villan, amikor ő feküdt a mentőautóban, te mellette ültél, s az egész végtelenített út alatt valószínűleg ugyanilyen sápadt volt az arcod, mint most az övé. Vannak kitörölhetetlen pillanatok. Mikor leveszik rólad az oxigénmaszkot, persze csak egy pillanatra, mert valamit látnod kell. Óvatosan felemelik a fejed, hogy tekinteted elérje a horizontot. Egy teljes ívű szivárvány fénylik rád a hajnali égről. November 12-e van. Az út száraz, nem esett eső, az autópályán szinte repülni lehet. A hordágy fémes hidege karodhoz ér. Elviselhetetlen. Óvatosan beljebb húzod a takaró alá. Elkezdesz gondoskodni önmagadról. Utakat látsz: az eltelt idő labirintusának égbenyúló falait, mélyutakat, s néhány homályos ösvény is előködlik. Ezek még járatlanok.

Tükrök által

Ahányszor átment az utca másik oldalára, annyiszor szembetalálkozott egy tükörrel. Mintha az összes másik oldal tükrökkel lenne kirakva. Eleinte nem foglalkozott a jelenséggel, mint ahogy az időről időre megjelenő szivárványon sem csodálkozik az ember, csak élvezi az égi csodát, miközben le sem veszi róla a szemét. Ha persze állandó jelenség lenne, mint a felhő, az árnyék, az évszakok színei, akkor legfeljebb egy futó pillantást vetne rá, többet aligha. Minek? Tegnap is volt, holnap is lesz. Így azonban egy kicsit hosszasabban szemléli.
A tükrök aztán egyre csak sokasodtak. Minden kirakat utáni falrész, minden reklámfelirat, minden kandeláber, minden parkoló autó tükörré változott, amibe akaratlanul is csak-csak belepillantott. Észrevétlenül alakult át tükörré a szűkebb világ is. A válltáskán a rézmütyür, a telefon képernyője, az órája számlapja, a bankkártya, a szemüveglencse, a mini üveg J’adore, a magával hurcolt összes felesleges kacat. Már nem volt olyan perc, hogy valami ne tükrözte volna vissza.
A tükörkép mégis idegen volt. Hűvös, mint egy tökéletes hószobor, mely fényes és hívogató, mégis távolságot tart hideg fényeivel. Holografikus vetítés. Egyedüllét megsokszorozott panelek között. Vibráló képek, elmosódás jobbra és balra, a tudatosság hiánya miatt. Az arc boldogsága, amit mindig elfelejtett, újra és újra fel kellett idéznie, de néha azt hitte, már soha nem lesz képes hozzáférni ehhez az emlékképhez.
Több módon is lehet látni a világot. Méltóság, elegancia, tisztesség, fegyelmezettség egyfelől. Ez is egy lehetséges vetület. De akkor miért ez az örökös hiányérzet a tükrök előtt, ami az elfelejtett apró részleteket dobja felszínre minduntalan, melyeket viszont nem képes elfojtani véglegesen. Tudja, hogy már soha senki nem fogja elmondani neki meghitt szavakkal, hogy ezek igenis fontosak. Kikerülhetetlenül.
Boldogság-e, ha magaddal élsz? – szólította meg némelyik. Extrém önmegvalósítás. Séta labirintusokon át, kis, láthatatlan útvesztőkkel – volt a válasza valahányszor.
Másoknak talán így foglalta volna össze: Ez a sok tükör? Mintha mind az igazat mutatná, mégis valamennyi torzít egy kicsit a valóságon. Olyan ez a város, mint az elvarázsolt kastély. Az utcák túloldalával, a parkoló kocsikkal, a kirakatüvegekkel, a vízpart fénytöréseivel. Akár a kastélyban a tükrök terme. Már a belépés (kilépés) pillanatától fogalmad sincs, merre kell menned valójában, melyik a haladási irány. Bárhova nézel, mindenhol visszatükröződsz, megsokszorozva, felnagyítva, lekicsinyítve, elferdítve, de mégis, mintha mindegyik te lennél. Sok arcod van, sok profilod, minden mozdulatod újabb és újabb tört részeket, mozaikokat villant fel belőled, de bármelyik tükörfelületre koncentrálsz is, egységbe nem tudod rendezni ezeket az amorf, esetleges kiterjedésű képeket. Pedig csak visszavert fény az egész. Torzított valóság. Kivetítés.
Kiútkeresés. Mindig ez történik. Végeláthatatlanul. Rengeteg próbálkozással, maszkokkal, hátha így jobban hasonlít másokra, hátha így könnyebben elvegyül, hátha így jobban igazodik az elvárások, szokások, igények áramlatához. Valóságossá konvertált külső valóság. Tér, idő, látszólagos egyensúlyba kerülés a hétköznapok rituáléival, a játszóterek jól és biztonságosan behatároló kerítésein belül. Már nem is annyira kiútkeresés. Menedékkeresés inkább a legősibb, legteljesebb mintázat, az önsors felé.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>