Péter Erika

Talán

Talán belőlem is
megmarad valami;
talán tovább élek
egy törött kapu
nyikorgásában,
a délutáni fényben,
talán egy vadgalamb
burukkolásában,
vagy talán a tavirózsák
kelyheiben,

mert minden mocsárban
meglelem az ágat,
mellyel megmenthetem
magam.


Dübörgéssé nő a csönd

Melléd fekszem,
szívemben ezer év
félelme vacog,
nyelvem alatt
pillangószavak,
fölöttem
bolygók némasága,
fülemben dobszólót
ver a vér.
Dübörgéssé nő a csönd.

Behunyt szemmel

Elűzöm a dalok, versek,
szerenádok dallamát,
félreteszem Bachot, Kodályt,
gyújtóssá aprítom
a sosem-volt zongorát.
Behunyt szemmel komponálok
fényes arany hangszeren,
ujjam pilleszárnnyal repked,
bár kezem, mint makramé-csomót
összefonom térdemen.
Ez maradt a lángolásból;
álmomban vágyfoltok nyoma,
illúziók, tévedések
és a nem létező zongora.

Vallomás

Csak a csend
és versem vall
helyettem,
elhallgattak bensőmben
a dallamok,

itt vagyok, ahol Te,
de más előjellel,
és magam ellen
csupán én vallhatok.

Egykor

Egykor sejtjeinkben
dallam áradt,
előbb Chopin-futam,
azután elértük
Wagner csúcsait.

Néha suttognak még
akkordok bennem,

feljajdulnak,
mint rozsdás ágyrugók.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>