Talán
Talán belőlem is
megmarad valami;
talán tovább élek
egy törött kapu
nyikorgásában,
a délutáni fényben,
talán egy vadgalamb
burukkolásában,
vagy talán a tavirózsák
kelyheiben,
mert minden mocsárban
meglelem az ágat,
mellyel megmenthetem
magam.
Dübörgéssé nő a csönd
Melléd fekszem,
szívemben ezer év
félelme vacog,
nyelvem alatt
pillangószavak,
fölöttem
bolygók némasága,
fülemben dobszólót
ver a vér.
Dübörgéssé nő a csönd.
Behunyt szemmel
Elűzöm a dalok, versek,
szerenádok dallamát,
félreteszem Bachot, Kodályt,
gyújtóssá aprítom
a sosem-volt zongorát.
Behunyt szemmel komponálok
fényes arany hangszeren,
ujjam pilleszárnnyal repked,
bár kezem, mint makramé-csomót
összefonom térdemen.
Ez maradt a lángolásból;
álmomban vágyfoltok nyoma,
illúziók, tévedések
és a nem létező zongora.
Vallomás
Csak a csend
és versem vall
helyettem,
elhallgattak bensőmben
a dallamok,
itt vagyok, ahol Te,
de más előjellel,
és magam ellen
csupán én vallhatok.
Egykor
Egykor sejtjeinkben
dallam áradt,
előbb Chopin-futam,
azután elértük
Wagner csúcsait.
Néha suttognak még
akkordok bennem,
feljajdulnak,
mint rozsdás ágyrugók.
