Kovács Jolánka

Átköltöztünk

1.
Jó napot. Na, köszönjél, szívem, a tanító bácsinak, meg te is, nohát, már másodikos vagy! Nem tanító bácsi? Adminisz… micsoda? Aha, irodai munkás… Mondja már, hogy értsem is… Nekem azt mondta a takarítónő, hogy ide jöjjek be, itt van a titkárnő. A másik szobában? Az igazgatót kerestem én, de azt mondják, nincs itt… Pedig okvetlenül beszélnem kell vele! Ja… mondhatom magának is? Akkor mondom. Ezt a két gyereket kéne beíratni az iskolába. Vagyis hármat. Van még kettő otthon, azokból az egyiket. Rodrigó, szívem, ne szorítsd már a kezem annyira, tudod, hogy fájnak az ujjaim! Na szóval. Ezt a két gyereket, mondom. De úgy nézzen rájuk, hogy ennek itt epirohamai vannak néha, emez meg szívbeteg. A kicsi, aki otthon van, elsős, az egészséges, annak nincs semmi baja. Csak még nem tudja a betűket. Pedig foglalkozom vele otthon is, de hiába, az óvodában se tanult meg semmit. Próbálom kikérdezni, mondom neki, melyik betűvel kezdődik a macska? Azt mondja, a missel. Nem, a neve nem Misel, hanem Elvis, csak keveri a magyart a szerbbel. De szerb osztályba íratom őket, az nem probléma, eddig is olyanba jártak. Melyik osztályba? Hát most mondom, az Elvis az elsőbe, a Rikárdó a másodikba, de neki epirohamai vannak néha. A Rodrigó a negyedikbe, de ő szívbajos. A legkisebb meg négy éves, az Esmeralda, van itt valahol óvoda, napközi? Igen? A templom mellett? Akkor oda beírathatom, ugye? Kap ott uzsonnát? Negyedik gyerek! Még ebédet is kéne, hogy kapjon. Jó, értem, persze, hogy ez nem magára tartozik…
Hogy honnan jöttünk? Hát innen, a szomszédos faluból. Miért most, iskolaév közben? Hogyhogy miért… Nem mindegy az magának? Mondja meg, most mindjárt, ha nem lehet beíratni a gyerekeket, mondja meg, és már megyünk is. Na jó, szóval lehet. Hát ide figyeljen, én előre megmondom, hogy ezekre a gyerekekre vigyázni kell. Ennek itt epirohamai vannak néha, de semmi gond, a jövő héten már lesz mobiltelefonom, megadom a számot, és ha elfogja az iskolában, csak hívjanak nyugodtan. Ne csináljanak vele semmit. Majd én jövök. A Rodrigó szívbeteg, neki nem szabad tornázni. Se szaladgálni. Se idegeskedni. Őt nem szabad, hogy lökdössék. Ha megtudom, hogy itt lökdösni próbálja valamelyik gyerek, azonnal kiíratom innen. Inkább naponta viszem oda, ahol eddig volt. Csak hát gyalog messze van az a falu… Rodrigónak szünetben is az osztályban kell maradnia. Hogy ne futkározzon. Mert ha szaladgál, rosszul lehet. És az már akkor a maguk felelőssége. Legjobb, ha az osztályban marad, és vigyázza a táskákat. Jó, jó, ezt majd a tanító nénivel… Hányan vannak itt az osztályban? Olyan sokan? Nahát, ettől féltem. Mert a régi iskolájában összesen négyen voltak az osztályban: az én három fiam meg egy kislány. Ott soha nem volt cirkusz. És jár abba az osztályba egy Kovács Igor nevezetű fiú? Te jó isten! Három napja költöztünk ide, és már belekötött a gyerekembe az utcán. Hallottam is, hogy nagyon verekedős. Itt valamit tenni kell! Megpróbálok beszélni a tanító nénivel, mert ennek nem lesz jó vége… Délután fél kettőre jönnek iskolába? Na még ilyet se hallottam soha. Amott mindig délelőtt jártak… Szóval fél kettőre? És mikor jöjjek értük? Hogy sokat kérdezek? Már ne haragudjon, de vannak magának gyerekei? Szóval nincsenek. Na, akkor ne csodálkozzon. Nekem négy van, és mind a néggyel külön gondok vannak… Ki fog értük kiállni bármiért, ha én nem?! Jó, rövidítek mindjárt… De ilyet, hogy itt sötétben mennek haza a gyerekek az iskolából… Most jut eszembe: kapnak a gyerekeim uzsonnát itt? Papír? Milyen papír? A szociálnóból? Én szociális eset vagyok, így írja be. Hát ki írja be akkor? A titkárnő? Az a szűk nadrágos, aki kijött az előbb? Na jó, ne haragudjon, én nem tudtam, hogy az a titkárnő. Megszerzem azt a papírt. De addig mit esznek a gyerekeim az iskolában? A többi majd eszi az uzsonnát, ők meg nézzék?! Hogy otthonról? Hát, megmondom őszintén, nem nagyon tudom, mit is csomagolhatnék nekik… Na jó, két napig… De addig intézze el, ha most megígérte!
Jó, megyünk már, megyünk… Majdnem elfelejtettem! A tankönyveket vissza kell adják a gyerekek a régi iskolában! Honnan szerezzek tankönyveket? Miből fognak ezek tanulni? Ha nincsenek könyveik, mi lesz belőlük? Nem elég, hogy… Elintézi? Jó, de nehogy a szaván fogjam…

2.
Mondom a szomszédnak, komám, hogy mi a bajod, szomszéd? Legalább nem kell tovább vigyáznod a házra. Láttad, hogy voltak a rendőrök? Azt is láttad, hogy elmentek? Akkor azt is láttad, hogy itt maradtunk. Nem elég, hogy följelentettél, még te fenyegetőzöl. Majd megbeszélem én a gazdával, ha haza talál jönni, fizetünk házbért is, ha kell. Na jó, ezt csak neked mondom, komám, egyelőre fogalmam sincs, hogy miből… A Rikárdóra épp rájött a roham, amikor itt voltak a rendőrök, most mondjam, hogy szerencsére? Rögtön elhallgattak a rendőrök, leültek, hagyták, hogy az asszony rendbe hozza a gyereket. Én közben mondtam, hogy a Rodrigóra úgy nézzenek, hogy az meg szívbeteg. El is mentek nyomban, azzal, hogy majd behívatnak. Hát hívassanak. A gazda helyében örülnék, hogy a ház nem áll üresen. Mert bármikor feltörhetik. Így meg, hogy már fel van törve, legalább vigyázunk rá. Igaz, komám? Mit csináltam volna különben? Jön ránk a tél. Amott villany se volt. Egy szoba, konyha. A községtől kaptuk. Beázott a tető, egy ablak, egy ajtó nem csukódott rendesen. Csináld meg, mondta az asszony, javítsd meg a tetőt, javítsd meg a kilincset, az ajtót, a küszöböt, a kerítést, ezt hallgattam egész nap. De ugyan mi a fenéből javítottam volna meg bármit abban a házban, ha egy cserépre való pénzt se tudtam félretenni? Félretenni? Éjjeliőr voltam a halastónál, míg fel nem mondtak, jött a gyerekpótlék a négy gyerekre, de hát megettük azt mind, a villanyra jutott, ameddig jutott, a nyáron azt is levágták. Az asszony meg szidott állandóan, hogy otthon semmit se vagyok képes megcsinálni. Na jó, nincs énnekem bajom az asszonyommal, jobbat nem is kaphattam volna. Mert igaz, hogy nagy a szája, de hogy a sarkára tud állni, az biztos. Ő találta ezt a házat is. A nénjétől érdeklődött, az idevaló. Ő mondta, hogy milyen sok üres ház van a faluban, ebben az utcában vagy tizenkettő. Eljöttünk egy nap, nézegettük a házat, na, nem sokáig ólálkodtunk előtte, nehogy feltűnjön valakinek. Mert mondta a sógornőm, hogy egy hónapja ment ki ebből a tulajdonos a családjával Svédországba. Megnéztem a kiskaput, hát egy feszítővas bőven elég volt, hogy másnap éjjel kinyissam, a zárakhoz meg értek annyit… Az asszony? Épp elment az iskolába, a két nagyobb gyerekkel, hogy beírassa őket, meg majd ezt a kicsit is, az elsőbe… Itt van gyerekorvos a faluban, a sógornőm szerint uzsonnát kapnak a gyerekek az iskolában, még tán ebédet is, ezt ment megtudakolni az asszony. Meg hogy van-e óvoda, mert oda az Esmeraldát kéne beíratni, akkor annak is járna ott legalább uzsonna. Aztán majd elleszünk valahogy… A supában még fa is van, vagy három kubik!

3.
Csak kimentem az utcára tegnap délelőtt, hogy szétnézzek. Ez egy széles utca, sokkal szélesebb, mint a másik, ahol laktunk. Szemben két régi ház van. Az egyiknek lyukas a teteje, a másik félig összedőlt. Azokat nézegettem, amikor az a fiú odaért. Egy kövér, fekete fiú, a hasa egészen ki van domborodva. Megállt előttem, a szemembe nézett.  Azt hittem, rögtön elájulok. De nem ájultam el. Azt kérdezte tőlem: Ki vagy te? Rodrigó vagyok, mondtam. Micsoda? Rigó? Te egy rigó vagy?! – nevetett a fiú, vagy inkább nyerített. Valami hideg futott végig rajtam, vacogni kezdett a fogam. Be kellett volna menekülnöm a kapun, de mozdulni se mertem. Lecsaptam a fejem, és kinyögtem valahogy: Nem, én Nikolić Rodrigó vagyok. A fiú tovább röhögött. Na ne mondd! Én meg Kovács Igor vagyok, jól jegyezd meg ezt a nevet… – súgta élesen. Hanyadikba jársz? Tenyerével elkapta az állam, egy rántással fölemelte, hogy a szemébe nézzek. Nem jött ki hang a torkomon. Na mi van? – kérdezte gúnyosan. Elállt a szavad?! Negyedikbe, mondtam rekedten. Negyedikbe? – ismételte meg. Nagyon jó! Akkor egy osztályba fogunk járni. Hát ide figyelj, te… Nem vagy te semmiféle Rodrigó, te egy közönséges betörő vagy! Betörtél ebbe a házba! Kié ez a ház? Tudod te egyáltalán, hogy kié ez a ház? Ez a ház nem Nikolićéké, hanem Váciéké. Váci József pedig a keresztapám. Te rohadt betörő! De berezeltél! Na menj, majd még találkozunk…
Belökött a kapun. Valahogy betántorogtam, és elmeséltem mamának, mi történt. Mama azt mondta, nyugodjak le, majd beszél az igazgatóval az iskolában. Most itt vagyunk, ebben az irodában, és nincs itt az igazgató, hogy mama beszéljen vele. Délután már iskolába kell jönni. Nem tudom, mi lesz velem itt. Állandóan arra gondolok, hogy Igorral járok majd egy osztályba. Igor abban az utcában lakik, ahol mi. Mama azt mondta, egy ideig mindennap jönni fog értünk az iskolába. Egy ideig. De mi lesz aztán?
Ebben a házban sokkal jobb, mint a régiben. Itt nem fúj be az ablakon a szél. Mama tegnap már begyújtott, körülálltuk mindannyian azt a szép nagy kályhát. Csodaszép kályha, sötétbarna és fényes. Azzal majd bemelegszik a másik szoba is, és mi majd ott alszunk, mamáék meg a nappaliban. A bútorok is nagyon szépek, van villany és televízió. Mama azt mondta, ma bablevest fog főzni, mert a spájzban talált babot meg krumplit, a kertben pedig sárgarépát. Ilyen szép házban csak egyszer voltam, amikor elmentem a Magdalénához a leckéért, még a másik faluban. Aztán azt mondta a Magdaléna, hogy többet ne gyere, ne is kérd többet a leckét tőlem, te tolvaj, te loptad ki a táskámból az ötven dinárt meg azt a két filctollat, amelyeket Kanadából kaptam. Magdaléna anyja bejött az iskolába és kiabált, a tanító néni előtt, hogy vissza ne adjam a filctollakat, nem fogja az ő gyereke azokat kézbe venni többet, az ilyenek mocskos kezei után, de az ötven dinár igenis kell, mert neki nem dobálja be senki a pénzt az ablakon. Mama ki kellett, hogy fizesse az ötven dinárt. Én meg hiába mondogattam, hogy nem vettem el semmilyen pénzt, csak egy filctollat. Ennek fele volt igaz, mert pénzt valóban nem vettem el, de mikor belenéztem Magdaléna táskájába, arra gondoltam, hogy hátha találok benne egy százast, és akkor vehetnék egy csomó petárdát, már van a Szávónál, a kocsma előtt szokta árulni. Tavaly is tőle vettünk, de olyan gyorsan szétkapták, hogy gondoltam, az idén jó lenne megvenni idejében. Mama nem ad pénzt ilyesmire. Pedig tavaly ő is akkorákat nevetett, hogy csak na, amikor apával meg Elvisszel meg Rikárdóval dobáltuk a petárdákat az utcán. A kutyánk napokig nem mert kijönni a házából akkor! De nem találtam pénzt Magdaléna táskájában. A filctollat meg azért vettem el, hogy ha már turkálok a táskában, legyen valami értelme. Mert nagyon féltem közben, nehogy véletlenül belépjen a tanító néni. Szünet volt, kiment a többiekkel az udvarra. És csak az aranyszínű filctollat vettem el, az ezüstszínűt nem. Mama mérges volt, amikor jöttünk hazafelé a beszélgetésről, kiabált rám, hogy neki aztán ne hazudozzak, meg ilyet ne csináljak többet. Akkor mondtam neki, hogy szédülök. Na jó, felelte, mindjárt hazaérünk. És kézen is fogott rögtön. Otthon aztán apa nem szólt semmit az egészre. Mama lefektetett, főzött kamillateát. Apa különben se szid bennünket soha, csak mama, ő szokta elintézni a veszekedéseket. Na mindegy, Magdaléna most már járhat egyedül az osztályba, feleltetheti egész nap a tanító néni.
Magdaléna azt mondta, tolvaj vagyok. Pedig az aranyszínű filctollat a padlásra rejtettem még aznap, mikor elloptam. Vissza is adtam volna, ha Magdaléna anyja nem mond olyat. Mamának meg akartam mutatni másnap, de azt mondta, látni se akarja. Az aranyszínű filctoll ottmaradt a padláson, amikor átköltöztünk. Még csak nem is festettem vele semmit.
Igor azt mondta, betörő vagyok. Én nem vagyok betörő. Bár igaz, hogy olyan házban lakom, amit feltörtek. De a házat apa törte fel, nem én. Ő is csak azért törte fel, hogy lakjunk valahol, ahol van villany meg fűtés meg szép bútorok.

4.
Rossz napom volt tegnap, te Mirkó, megevett a fene… Előző éjjel szökött haza a lányom attól a részeg disznótól, hozta a gyerekeket, jött utána a vejem, mit mondjak, nem aludtunk semmit… Reggel, alighogy beérek, jön ez az ipse. Mondom neki, nyugodjon le, nekem itt ne ordibáljon. Tegnapelőtt is itt volt, alig tudtam kituszkolni, hogy menjen a városházára, jelentse ott, rendezzék azok az esetet. Mi csak utánuk következünk, ha muszáj. De ezzel nem lehet bírni. Jött tegnap, mert a városházán azt mondták neki, hogy csak úgy tudnak kimenni, ha a tulajdonos tesz följelentést, de három hétnél előbb akkor sem érnek rá. Én meg hiába magyarázom, értse meg, hogy történik ilyesmi, egyre gyakrabban, ezen a héten ez már a hatodik eset. Nem hagyta abba, hogy így meg úgy, ő felel a házért, és ha nem megyünk ki, ő fogja kizargatni azt a mocskos csürhét a testvére házából, ne kérdezzem, hogyan. A fenébe is, mondtam, kimegyünk ma délután, most pedig fejezze be az ordibálást. Itt a papír, írja alá, és a viszontlátásra.
Mi volt? Ugyan, te Mirkó… Mi lett volna? Négy kiskorú gyerek a házban, na, akkor mit csinálsz? Mit tudsz csinálni? A Milét vittem magammal, hadd tanuljon. És tudod, kikről van szó? Ismered őket, jártunk nemegyszer a halastónál, na, az a halőr, aki olyan ügyesen lopta a halat, hogy csak negyedszer tudták rábizonyítani… Tudod, akik beköltöztek abba az elhagyatott házba, a gátőré volt az, na, tudod, a gátőr, akit lelőttek néhány éve… Az asszony lopott a boltban, a falubeliek már nem mertek este kiteregetni, mert lelopta a törülközőket, gatyákat, de még a konyharuhákat is a szárítókötélről… Na, emlékszel, amikor kimentünk, hogy visítozott… Alig tudtunk vele szót érteni, még neki állt feljebb… A gyerekek se valami angyalkák… Örül az a falu, hogy megszabadult tőlük.
Most is, alighogy beléptünk a házba, az asszony már sírt, jajgatott, hogy ne bántsuk őket, nézzem ezt a négy szegény gyereket, jön a tél rájuk, mind megfagytak volna abban a huzatos házban. Mondom neki, nyugodjon le, nem verekedni jöttünk, hanem értsék meg, hogy… Te, végig se tudtam mondani, amit akartam, az egyik gyerek, aki ott állt az asztalnál és meredten figyelt, hirtelen végigvágódott a földön és rángatózni kezdett, már jött is a száján a hab. Atyaisten. Megállt bennem a vér, a Mile reszketett, belém kapaszkodott, mondom neki, ülj le, üljünk le, a kurva életbe. Az asszony a gyerekhez ugrott, a szájába nyúlt, simogatta, a másik három gyerek az ágyra kuporodott. Az ember meg mutogatott a nagyobbikra, hogy az meg szívbeteg. A Mile falfehér volt, lökdösött, hogy gyerünk innen. Mondom várjál, most legyél csöndben, majdcsak jobban lesz. Jó tíz perc után magához tért a gyerek, akkor el is húztunk onnan rögtön. Az ember kikísért, akkor mondtam neki, hogy mi ismerjük egymást, ugye? Csak hebegett valamit, hogy ő azóta nem lopott semmit, majd munka után néz, meg ilyeneket. Mondom, jobban tenné, ha nemcsak munka, hanem albérlet után is nézne, ha nem akar cirkuszt. Mert mindent értek, de ne gondolja, hogy megússza szárazon. Akkora pénzbírságot kaphat ezért, hogy legjobb esetben le kell ülnie, és nekem ne takarózzon a gyerekekkel, mert akkor azokkal mi lesz ugyan?! Szóval kinyitottam a szám, ahogy tőlem telt, de azért nekem se volt mindegy, a fenébe…
A Mile már beült az autóba, hogy magához térjen. Elindultunk, mondom hallgass, te, ne mondj egy szót se, megyünk, megiszunk valamit…

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>