Tarczali Erzsébet

A vasutas fiúk

Honnan jöttek, a falusiak csak találgatták, mondtak ezt is, azt is, hogy Háromszékről, vagy honnan. Az anyjuk a templommal szemben bérelt egy kicsike házat négyüknek. Sugdostak a népek, ember nélkül, nahát. Később mondogatták, hogy az apjuk valahol a Gyimesekben nyugszik, ha hagyják. A kicsi fődért mindent feltúrnak. Csontokat keresnek a csámborgó kutyák.
Rossz volt a hírük. Az egyikről azt hallották, hogy Szibériát is megjárta, a legidősebb. Az kicsit csendesebb volt, lehet, hogy Szibériában még hidegebb van, mint Csíkban, ott tanulhatott meg hallgatni. Ha nagyon hideg van, halkabb lesz az ember, s ha megszokja, dúdolva fújja a hajnalit.
Nem volt szilaj és féktelen, senki arcában nem mártotta meg a bicskáját. Bálba csak azért járt, hogy nézze és hallgassa öccseit. Álldogált, várt, amíg odament hozzá egy csendeske, csúnyácska lány. Látszott rajta, hogy elviseli a bánatot, jobban, mint az örömöt.
A középső virgoncot gyorsan kiválasztotta a vénkisasszony tanító néni, aki valahonnan (nem olyan messziről) odakerült.
Endre huncut volt, mesélték, hogy sok cipőből ivott már pezsgőt, táncolt asztalon is.
A legfiatalabb a szomszéd falu nagygazda lányát akarta. Pedig, ahogy illik, annak el volt intézve egy másik, de a leányzó nem azt választotta.
Miskának szép hangja volt, olyan szépen énekelt, hogy beleremegett a hasa alja, amikor hallgatta, s feljebb kúszott a szívéhez, hogy megmarkolja.
Mikor táncra került a sor, mindenki a másikét nézte.
Sanyi az út mellett lakott. Háza az asszonytól való volt. Amikor megjött Szibériából, vagy honnan, de lehet, hogy később, egy bálban kinézte őt Ida. Mondták, hogy van háza. Kicsi ház volt, de takaros, ahogy az asszony is. Minden nap mosdott.
Arrafelé csak ők és a cigányok laktak. Selyemtomi illegette magát. Illegethette, nem zavart vele senkit. A műselyem nadrágját kéjesen simogatta, nem tudni, mit rejtett alatta.
A kemencéket, ha hívták, az anyja tapasztotta.
Nem loptak tyúkot soha.
Sanyi nem mesélt Szibériáról, vagy ahol volt, hideg lehetett ott, mert a nyári melegben is fázott, volt úgy, hogy reszketett. Ida betakarta, szép szóval tartotta, ha engedte.
Endréék a vasút mellett emeletes házat kaptak, a pályamesternek járt, az irodája is ott volt.
Jolánka magasra emelt fejjel, szelíd gőggel utasított el minden feltételezést, miszerint Kicsi Endre az esküvő előtt fogant volna.
Miska albérletbe vitte asszonyát. Az anyámat. A másik faluból való szép lányt. Oda született az első fiú, gyors esküvő után.
Nagyapám házat épített nekik, hogy meg ne szólják.
Endrének szóltak először. Apám ott feküdt a sínek között. Endre a még meleg beleket visszarakta a hasüregbe. Letakarta. Jolánka messziről nézte.
Istenem, Miska, zokogta befelé. Hát így végezted. Hogy pont te, így.
Apám a sínek között feküdt letakarva.
Jolánka néni tudta, hogy dolga lesz. Tésztát gyúrt. Sokat, hogy minden gyászoló jól lakjon. Akkor is enni kell, ha búsul az ember.
Nagyanyám aludt. Mindig jól tudott aludni. Szóltak neki, hogy ott fekszik letakarva a fia. Az mindig úgy alszik, mondta. A sínek között, mondták. Ott is szeret.
A barakk ajtaján hajnalban kopogott egy ember. Baj van, mondta. Sanyi? – kérdezte az asszony (anyám, akivel egy barakkban laktunk, ketten, akkor még). Miska, mondta az ember.
Apu még sokáig feküdt a sínek között. Karolina, a nagyanyám még akkor is aludt, amikor bevitték apámat a házba.
Hideg volt. Tökéletes a kiterítéshez. A tisztaszobában.
Két nap elég a temetésig.
Fogd meg a lábát, mondták. Ha nem fogod meg, félni fogsz.
Apám nem fizette a kepét. Nem ment templomba sose. Ki kell fizetni visszamenőleg, mondta anyámnak a pap. Csak úgy temethetjük el rendesen. A kerítésen kívül?
Jeges szél fújt. Április.
Szegény kicsi árvák, mondták a toron az összegyűltek.

Éjszaka van

Azt hiszem, haldoklom. Már belül sincs jaj. Mikor még fájt, akkor se jajgattam, mint ez itt mellettem.
Megszoktam, hogy tűrni kell. Mondta anyám is, hogy az asszonynak tűrni kell. A férfit szolgálni kell – mondta –, kedvére kell tenni és akkor béke lesz. Csak titokban láttam sírni, gyenge hüppögésekkel. Én is így sírtam, hogy senkit ne zavarjon.
Amikor először megvertek, még visszaütöttem, másodszor is. De többet kaptam, mint amennyit adhattam, így inkább hagytam. Kevesebb a sérülés.
Akkor is befelé sírtam, amikor asszonnyá lettem. A befele sírás mindennapossá lett, ahogy az éneklés is. Úgy zengett a dal belül, hogy senki se hallotta. Az öröm és a bánat összekeveredett és szimfóniává változott bennem.
Most már nem szól semmi. Csak néha kósza kis örömök emlékmorzsái köszönnek be, a hajnali rigófütty, gyereknevetés, illékony illatok, a nárciszok.
Most csak a szomszéd jajgatása hallik. Szinte folyamatosan. Nem tudom, mikor van nappal és éjjel. Csak jönnek, beszélnek, mondják, hogy mit csinálnak, de már nem érzek semmit, azt se, hogy ide-oda raknak, kivesznek, betesznek.
Egy csomag vagyok.
Legalább könnyű mozgatni. Nem úgy, mint a jajveszékelőt. Az nehéz és kövér. És ellenáll.
Nem tud halkan szenvedni. Nagyon fél.
Én nem félek.
Ma elvitték a folyton jajveszékelőt.
A harmadik, aki velünk lakik, betakart. Mindig betakar, pedig én nem fázom. Régen fáztam, reszkettem is, de most már nem érzek semmit.
A harmadik beszél hozzám, hallom, de nem értem. Megfogja a kezem.
A jajgatót visszahozták. Lehet, hogy éjszaka van.
A jajgatót megint elvitték. Lehet, hogy megint éjszaka van. És csend. Nem fogja senki a kezem.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>