Benkő Géza

Benkő Géza (1969. október 28. – 2017. november 19.)

G-monológia
(részletek)

G. szereti a kávét. Long coffee, ezt issza minden reggel a kávézóban, amit nyugodtan nevezhetünk a törzshelyének. A pincérek minden egyes alkalommal ugyanúgy elkészítve hozzák. G. szereti megvárni, míg kihűl a kávé, lassan szürcsölgetve kortyolja, régebben még a napi híreket olvasta közben, de erről már jó ideje leszokott. Felidegesítette a temérdek rossz hír.
Ha egyedül ücsörög az asztalnál, törzsasztala nincs, csak törzskávézója, akkor többnyire olvas, vagy a laptopján írogat. Néhanapján megesik, hogy megáll az asztalnál egy-egy idegen, s megkérdi, van-e szabad hely. Hát igen – gondolja ilyenkor G. –, felkapott hely ez, elkelne több asztal. De mindig illedelmesen válaszol, hellyel kínálva az ismeretlent.
Az leül, általában a G.-vel szemközti székre, pár percig feszeng, tanácstalan, hogy kezdeményezzen-e beszélgetést, ha már a kávézóbéli helyszűke így összehozta őt egy felettébb szimpatikus idegennel.
Felettébb szimpatikus, ezt G. gondolja hozzá mindig, jókat kuncogva magában. Szeme sarkából figyeli hívatlan asztaltársát, s amikor az úgy tűnik, hogy végre rászánta magát, hogy belevágjon egy kötetlen kávéházi csevejbe, G. látványosan belemerül olvasnivalójába, vagy felkapja mobilját, mintha hívna valakit, vagy őt hívnák, mindegy, csak hallatlanul elfoglaltnak lássék.
Az idegen pedig azzal a lendülettel, amivel nekiveselkedett a kapcsolatteremtésnek, hogy a lomonoszovi törvény igazolódjék, miszerint az anyag nem vész el, csak átalakul, köhint egyet, vagy tüsszentést imitál, esetleg visszainti a pincért, hozna még egy, mit is, nem is akartam semmit, no jó, egy mentes vizet. S a lendület viszi tovább, magával ragadja a cselekvési kényszer, csinálni valamit, újságot kér, fellapozza, belemerül valami semmitmondó cikkbe, végig sem olvassa s lapoz tovább, egyre idegesebben zörgeti a papírt, hahó, itt vagyok, egy asztalnál ülünk, tessék rám figyelni kicsit, csak szeretnék pár ártalmatlan kérdést feltenni uraságodnak, semmi extra, talán csak így szeretnék köszönetet mondani azért, hogy beengedett a körébe, egy asztalnál ülünk ugyebár.
S ekkor G. megadja a kegyelemdöfést.
Nocsak, lett egy szabad asztal, mondja félhangosan, mintegy magának.
Az újság kiesik az idegen kezéből, megül az asztalon, szétterülve, maga alá gyűrve a még gőzölgő kávét, G. hanyag mozdulattal felemeli az újságot, nahát, ez az újság még elissza a kávét öntől, mondja hideg mosollyal, az asztaltárs elvörösödik, felkapja a csészét, egy hajtásra kiissza a feketét, égeti a torkát, könnye is kicsordul, fizetek, böffenti fel magából, valahonnan mélyről, persze senki nem hallja, a hang benn reked az égő torokban.
Szegény ember, gondolja G., majd kinyújtja a kezét, bocsásson meg, be sem mutatkoztam, G. vagyok.
A szegény ember most már végképp nem tudja, mire vélje a dolgot, nem is tudatosítja, hogy kezet ráz G.-vel, valahogy kinyögi a nevét, elfogadja a papír zsebkendőt, mit G. nyújt feléje, s míg a forró kávétól könnybe lábadt szemét dörgöli, G. rendel neki egy ugyanolyan hosszú feketét.
Én megvárnám, míg kihűl, s lassan szürcsölve kortyolgatnám, higgye el, úgy finomabb. Természetesen erre a kávéra a vendégem, ha megengedi. Szép időnk van, nemde?
A torok már nem ég, igen, valóban szép, legalábbis az évszakhoz képest, mondja L. bátortalanul elmosolyodva, G. hátradől a székében, s elrebeg egy fohászt az égiek felé, nézzék el neki ezt a kis közjátékot, csupán unaloműző helyzetgyakorlatnak szánta. Ámen.

Kedves vásárlóink, áruházunkban ezen a héten is soha nem látott kedvezményekkel várjuk Önöket. A hentes részlegen a következő akciós termékekből…
Bölcs dolog az mp3, gondolja G., s már fel is csendül Joe Hisaishi „The Rain” című kis etűdje hegedűre, elnyomva a hangosbemondó rekedtes, agyondohányzott hangját. Barna Sophiane-t szívhat. Egy, talán két dobozzal is naponta. Sosem tudom meg, hogy a sonkának álcázott préselt lószartirtóra-hiper-szuper-akciósan mennyiért vesztegetik.
A borok, merre vannak itt a borok? Naná, hogy a megahangár legvégének a legeslegvégén. Sebaj. Nem fáradság az nekem, inkább kellemes séta. Illetve, kellemes lesz, ha találok kedvemre való borocskát. Vöröset. Nem, azt nem. Ha vörös, akkor testes kell, ha testes, akkor túlságosan hamar eltelít, s időnek előtte kivirulok, képtelenség testes bor mellett írni. Akkor rosé. Az meg túl könnyű. Igaz, van pár emberesen erős rosé bor is, de mindben kavarog a sok féle-fajta szőlő, nem tiszta az nekem. Legyen fehér. Fehér bor mellett még sosem írtam. Nem is szoktam fehér bort inni. Épp itt az ideje. Akkor viszont édeset.
Öregszem, gondolja G.
Édes fehér bor. Igaz, tokaji, öt puttonyos, na de mégis, kérem alássan, G., aki a vörös száraz cabernet sauvignon lelkes híve, most puttonyozni fog? Nem is a puttony aggaszt. Hanem, hogy alig várom, hogy megkóstolhassam.
Öregszem.
G. füléből kiesik a fülhallgató.
…négyszázötven forint helyett háromszázkilencvenkilenc…
ÁÁÁÁÁ… szakad ki G.-ből egy bosszús hörgés.
Ez talán cseppet hangosra sikeredett, G. érzi, ahogy rábámul egy szempár az alkohol részleg pezsgős borok polca felől.
Mekkora ötlet, Proseco-t veszek inkább, s azonmód vissza is rakja a tokaji puttonyözönt a polcra. Visszafiatalodunk G., pezsegjen az élet.
Én azt le sem vettem volna a polcról. Drága az.
Jaj ne, nincs most kedvem beszédbe elegyedni, gondolja G. De a szempár tulajdonosa már közelít feléje, s folytatja, jóval hangosabban, mint előbb. Mondom drága az! A bor. A tokaji. Hogy drááága!
Mi a szent szarért kiabál ez velem? Meg mutogat is. Jesszusom, elmutogatja, amit mond.
Anyámnak volt hallókészüléke, neki is folyton kiesett a füléből, de annak az is volt a dolga, hogy kiessen, NDK-s gyártmány volt még az, selejt. Hiába tekertem fel neki a maximumra, akkor se segített.
G. kapcsol. Ujjával magára bök.
Én… fordítja az illető. G. majdhogy nem megérinti az ismeretlen száját, majd a szemére mutat.
Én szájról olvasok. G. bólint. Ha meg mondana valamit, akkor mutogat, vagy leírja papírra, nem? Azt a betyár, hallja, ez nem semmi. Vagyis hogy, nem hallja no, ne haragudjon, izé, értem én. Na de akkor… az idegen elgondolkodik, minek a hallókészülék magának?
G. int neki, hogy mondja el lassabban. Az nekikezd újra, ezúttal gondosan megrágva a szavakat, ráadásul kétszer olyan hangosan.
G. dobbant a lábával. Majd tapsol. Felemel egy üveget, összekoccintja egy másikkal, aztán a fülére teszi a tenyerét.
Ja, hogy a zajokra kell, értem én! Hehe, a pezsgőben az a jó, hogy hallja, amikor kihúzza a dugót, nem? Ahogy pukkan, azt hallja ugye? Aaaazthaaaalljauuuugye?
Hallom, naná hogy hallom, átkiabálja a zenét is, hogyne hallanám, gondolja G. és bólint egyet. Az idegen vigyorog. Én ezt szoktam venni. Nem pezsgő, de buborékos, olcsó, meg édes is. Régebben borozni szoktam, vöröset, szárazat, de ma már édeseket iszom. Pezsgőseket. Hamarabb hat. Öregszem.
Ebben a pillanatban megszólal G. mobilja. Az idegen szeme elkerekedik. G. nem esik ki a szerepéből, előveszi a mobilt, s nem fogadja a hívást. A levegőbe pötyög párat az ujjaival.
Sms! Kiált fel a férfi boldogan, megvilágosodva. Nincs maga elveszve, nem olyan már a technika, mint régen volt. Az fejlődik. Jó dolog az, megkönnyíti a maga életét is, hát nem? Nekem nincs telefonom, de hát minek is kellene, anyám már nem él, senkim sincs, az asszony elment, vitte magával a két gyereket, fogalmam sincs kivel állt össze, a segélyért úgyis személyesen kell, az orvos se fog hívni, hogy na, mi a panasza? Hehe. Minek akkor nekem ilyen kütyü? Hallja, ezt biztos ajándékba veszi, ilyen drágát ajándékba szoktak. Legalulról kell, ott vannak az olcsók, látja? Már ha ivásra akarja. Saját használatra. Olcsó, meg édes. Nem száraz, de hát istenem. Öregszik az ember, öregen az édes kell már, nem igaz? Otthon jobb meginni, kocsmába sokkal többe jönne ki egy üvegnyi. Habár, a kocsmában az a jó, hogy ha mondjuk, ott találkozunk, akkor én mondanám, maga leírná, mert ugye papírt, meg tollat lehet kérni a pincértől, meg eliszogathattunk is volna. Így meg csak az ember nyála csorog itt, nem?
Mennie kell, világos, csügged el az idegen, G. mutogatását figyelve. Az sms. Az miatt ugye? No mindegy, jót beszélgettünk.
G. elindul, pár lépés után visszapislant, s látja ám, hogy beszédes „Pepin bácsija” tenyerét fülére tapasztja, dobbant a lábával, aztán tapsol, majd leemel a polcról két üveget, s összekoccintja őket. A hang azonban már nem jut el G. fülébe. Joe Hisaishi nagyzenekari fináléja elnyom minden zajt.
A zene mögött csend honol.

***

Ma van a boldogság nemzetközi napja. Akkor én ma boldog kell legyek, vagy elég, ha csak gondolok a boldogságra, netán a déli harangszókor megemlékezni illik rá? G. ezen morfondírozik, miközben reggeli kávéját elköltendő a C. bár felé bandukol. A bárban a két pincéren kívül teremtett lélek sincs. Fél nyolc múlt két perccel, a bár héttől nyit. Első vagyok. Boldogsáááág! Így van, tanuljunk meg örülni az apró dolgoknak is, gondolja G., mint például ennek a kávéházi első helynek. Igen ám, de én a társas magányt szeretem. Ülni a teli kávézóban, emberekkel körülvéve, mégis egyedül.
A pincérek széles mosollyal köszöntik, G. fogadja a köszönést, majd sarkon fordul, és azzal a lendülettel, amellyel betért a C. bárba, ki is fordul, egy újabb sziasztok kíséretében. Mögötte értetlenség, talán csalódottság, hogy mai első vendégük villámlátogatást tett csupán, ráadásul kávémenteset. Hát, nem tettem őket boldoggá, szégyen. Majd visszajövök később, és bécsi kávét rendelek. De G. figyelme máris máshol jár. Kn, ez a többnyire kihalt város ebben a korai órában igencsak friss, pezsgő utcai életet produkál. Temérdek diák szaporázza léptét, mindjárt becsengetnek, hajlott hátú nyugdíjasok araszolnak a posta felé, aktatáskás, öltönyös kisvállalkozók szállnak ki autóikból, a málló vakolatú házfalakról visszapattan a sok pittyogás, nekem nem is centrálzáras a kocsim, tűnődik el G.
Ennyi boldog ember ezen a boldog napon. G. elmosolyodik. A diákok boldogok, hogy tanulhatnak, nem középiskolás fokon, a postára igyekvők boldogok, hogy végre befizetik a csekkjeiket, a kisvállalkozók boldogok, hogy kisvállalkozhatnak. Boldogság, emberek, öröm és mosoly!
Óh, miért is nem ily reggeli sétával kezdem mindennapjaimat, mily boldogság egynek lenni köztetek, átérezni, magamba szívni, feltöltődni csilingelő aurátok égkék boldog színével.
G. nézi az emberek arcát, rájuk mosolyog, már ott tart, hogy megszólítja valamennyit, szép reggelt kíván az előtte s mögötte haladóknak, már teleszíva a tüdő, rekeszizmok megfeszülve, a hangszalagok picit megnyúlva, készen arra, hogy G dúrban rezegtessék meg a kipréselődő levegőt, G. ajka már kikerekedve, Áldott jó napot mindenkinek!
De csak egy suta sziszegésre futja. Az örömteli G-dúrt elnyomja egy bús, kesergő B-moll. Majd még egy. És újra. Nem hangok ezek. Mindenki néma G. körül. A B-moll özön mint egy felhő, megtelepedve a városon. Megülve az emberek lelkén. G. megáll. Néhányan nem érkeznek kikerülni őt, nekiütődnek, szemek szikráznak, lángcsóvát lövellnek rá, mit csinálsz te barom, a járda arra van, hogy járjanak rajta, állj a fal mellé, ökör!
G. nem tudja, mennyi ideig áll így, lebénultan. Az utcán egy-két lélek kószál csak már. A nap is magasabbra kúszott az égen. G. tesz egy bátortalan lépést. Majd még egyet. És nekiindul. Fogalma sincs, merre megy, csak a lábai viszik előre. A lakása ajtajánál eszmél. Kabátzseb, kulcs, alig talál bele a zárba, ajtó nyit, de belépni nem tud. Öcsi már kinn is van a lépcsőházban, ugrál örömében, farkát csóválja, nyelve kilóg, kapkodva szedi a levegőt, vakkant párat, majd berohan az előszobába, leül a rongyszőnyegre, s úgy nézi G.-t, jönne be már.
G. le sem veszi a cipőjét, leül a szőnyegre Öcsihez, simogatja, babusgatja, majd feláll, leszalad a pincébe, s egy kartondobozzal tér vissza. Öt perc sem telik bele, s G. egy nyakába akasztott táblával távozik otthonról. Egyenesen a főtérre megy. A tér közepén megáll, s eltelve Öcsi önzetlen szeretetétől, széttárja karjait.
A táblán vastag, kék filctollal a felirat: Free hug, Objatiezdarma, Ingyen ölelés.

Boldogság, emberek, boldogság.

***

C. bár. Teltház. A fene vigye el, üres asztal egy sem, bosszankodik G. Nem érdekel, akkor odaülök valakihez, de maradok.
Az egyik két személyes kis asztaltól integet egy ember. Jesszusom, ez nekem int, hogy üljek oda. Nem is ismerem. Hadd döntsem el én, hogy kihez ülök, de valamilyen megmagyarázhatatlan erő az ismeretlen asztala felé húzza G.-t.
Foglalj helyet, már azt hittem, nem jössz… Mióta tegeződünk mi? De G. lenyeli a kérdést, kezet ráz az idegennel, A. vagyok, ugye, a szokásosat kéred, legalábbis remélem, már megrendeltem, még gőzölög, longblackcoffee, cukor nélkül, egy kis tejszín hozzá, ahogy szereted.
G. leül A.-val szemben, A. folytatja: Kicsit gondban voltam, hogy nem capuccinora lesz-e kedved, mint néha lenni szokott, de tekintettel a kora reggeli időpontra, s hogy ilyenkor a klasszikus hosszú kávét részesíted előnyben, ennél maradtam.
Nagyon finom a kávé, jegyzi meg G. Miért nem arra kérdezel rá, ami bököd téged legbelül???  Mi a fene folyik itt?
Látom, nem érted ezt az egészet, A. vagyok… Foglalkozásomat tekintve mondjuk úgy, hogy egy nagy őrző-védő cégnek dolgozom.
S ehhez nekem mi közöm van? Tenné fel G. a kérdést, amit fejben már megfogalmazott, de nem érkezik kimondani. Mindösszesen csak annyi – előzi meg A. –, hogy a személy, akit védek, Te vagy.
A. mindezt egy széles mosoly kíséretében mondja. G.-nek elkerekedik a szeme. Mondd ki nyugodtan, biztatja A. Ezek szerint… Ezek szerint te volnál az én… A. mint Angyal! Az én őrangyalom!
Ha ilyen hangosan fogsz mindent mondani, ne csodálkozz, ha az egész C. bár téged fog figyelni, A. egész halkan mondja ezt, fejét lehajtva, s kuncog közben. Hogyhogy engem? Minket, nem? kérdi G.
Óh, ki kell ábrándítsalak, csak Téged. Egyedül Te látsz engem, senki más. Na de a kávé! Na de a kávé, ismétli meg G., ezúttal halkra fogva szavát, a kávé itt volt mikor ideültem. Azt Te rendelted, nem?
Kérdezd meg a pincért, látod, hogy toporog a bárpult mögött, ide pislant folyton, alig várja, hogy megszólítsd.
Köszönöm a kávét, mondja G. fennhangon, mire a pincér azonmód odasiet az asztalhoz. Én köszönöm! G. értetlenül néz fel rá. Hát a rendelést. Reggelente nyolcig be szokott hozzánk térni, épp az órára pillantottam, amikor láttam, hogy nyolc óra öt perc, és akkor bevillant, csak úgy a semmiből, hogy legfőbb ideje, már úton tetszik lenni, láttam, hogy csak egyetlen szabad asztalunk maradt, G. úr még sosem ült oda senki asztalához, és tudtam, fogalmam sincs honnan, hogy el kell készítsem a longblackcoffee-t, s hozzá a csepp tejszínt, ahogy mindig is fogyasztani tetszik, s letettem ide, így foglalva önnek a helyet.
G. bólint, ez igazán kedves.
Megérzés, válaszol a pincér, dagadó mellel, büszkén.
Akkor most engem…
Nos, igen, jelen pillanatban téged hülyének néz itt pár ember, ahogy ülsz nagy egyedül, és fennhangon beszélgetsz a semmivel.
Veled beszélgetek! Mondja G., immáron átesve a ló túloldalára, olyan halkan, előredőlve, bizalmasan, hogy ez talán még feltűnőbb, mint az előbbi felkiáltása.
Hogy úgy mondjam, épp ideje. Rég beszélgettél velem. Egészen pontosan húsz éve. Egy-két kivételtől eltekintve, de azokat nem is számítom, csak felindulásból, hit nélkül, dühödben vakkantottál pár keresetlen szót, nekem címezve, de sosem hitted igazán, hogy hallom is. Nem szokás ilyesmit tenni. Csak kivételes esetekben mutatjuk meg magunkat.
Kivételes eset vagyok?
Nem, azt nem mondanám. Inkább klasszikus. Mint Hitetlen Tamás. Az embernek néha kell, hogy lássa, amit nem láthat.
S mi van, ha csak a képzeletem játéka vagy?
Reggel nyolckor? A. felnevet.
Ja, hogy ez poén volt? Jegyzi meg G. kicsit csípősen.
Igen, az akart lenni. Pedig a humorérzékünk eggyé csiszolódott az évek során. Vagyis, én alkalmazkodtam a tiédhez. Úgy látszik, van még mit tanulnom. A. cseppet sem szomorúan mondja mindezt, inkább kedélyesen.
E. áll meg az asztalnál. Figyelj, mit művelsz? Mindenki téged bámul. Ja, egyébként szia, s már le is ül a G. melletti székre.
Summa summárum, csak azt akartam, hogy tudd, itt vagyok, ha valami van, keress nyugodtan.  A.-nak nyoma vész, ahogy eddig itt volt, úgy nincs már.
Hallod, kész csoda, hogy ideértem, mondja E., s már kapja is elő laptopját a hátizsákjából, hoztam pár novellát, szerintem szeretni fogod, csoda hogy sikerült megszereznem őket.
G. csak bámul maga elé, A. hűlt helyét nézve.
Hja, igen, vannak még csodák…

***

Upsz, ez a galamb kirepült. G. elpirul. Azt persze nem tudja, elvörösödött-e az arca, de határozottan ég. Mert elkalandoztál, már megint valami íráson töröd a fejed, s a test szüksége teljesen háttérbe szorul. Legalább gyújts rá, te szerencsétlen, a füst elnyom valamit a szagból.
G. rágyújt nagy buzgósággal, a szokásosnál talán sűrűbben eregeti a füstöt, szaporán slukkol, de az altestéből elszabadult rettenet még mindig érződik.
Csak bebeszéled magadnak. Lassan vágni lehet a füstöt körülötted, nem létezik, hogy bárki is gyanút fogna vagy megszimatolna valamit. Amíg ezen morfondírozik, elszabadul egy újabb galamb. Egy olyan picike, az alattomos, csendes fajtából.
A szentségit, hördül fel G. Páran felkapják a fejüket. Nem, csak a szentségit miatt, biztosan nem a szagra. Legalábbis remélem. Most kellene felállni, s diszkréten távozni. Aha, persze, hogy húzzam magam után a füstfelhőbe rejtett bombát. Na, gyorsan, még egy cigi.
Elnézést, szabad ez a hely?
Óh, hogy ne csessze meg, komolyan! Most vert téged is ide az isten melege. G. nem válaszol, csak biccent egyet. Az idegen leül. G. rá sem mer nézni. Érzi, hogy egyre jobban ég az arca. Az idegen feszeng. Mintha nem találná a helyét. Talán kényelmetlen neki a szék, vagy csak idevetődött egy balek, a nemdohányzó fajtából. Hátha szagvak, reménykedik G.
Végre összeszedi magát, s egyenesen asztaltársa szemébe néz. Valami gond van, uram?
Miből gondolja? Vörösödik el amaz.
Csak a feszengéséből, mintha kényelmetlenül érezné magát.
Uramisten, ennyire látszik? Az idegen arcára kiül a rémület. Orvosnál voltam, kényes vizsgálat kényes helyen, és hogy is mondjam, még szoknom kell az ülést.
Na, helyben vagyunk, gondolja G., miközben magára erőltet egy mélyen együttérző arckifejezést.
Csak egy gyors feketét szeretnék, mondja a férfi a pincérnek, erős presszót, tej, cukor nélkül.
A doktor úr mondta, hogy amíg hazaérek, egy bivalyerős presszó megfog.
Megfogja?
Meg.
A pincér leteszi a kávét az egyre nyomorultabbul kinéző emberke elé, az felhajtja egy húzásra, kicsit forró, szakad fel belőle egy meglepően szopránosra sikeredett halálsikoly.
Megfogja, vigyorodna el G., de még időben eszmél, arcán még nagyobb az együttérzés. Ne haragudjon, a kávé nem vízhajtó?
Mit mond? Sápad el a másik.
Legalábbis, tudtommal az.
A férfi felpattan a székből. Megölöm! A piszok!  A szemét! Hol itt a WC? Kérdi G.-t, szemében az űzött vad rémülete és a könyörgés keveredik.
Egyenesen, aztán balra.
Köszönöm, áááááááááááá… A kávézóban megfagy a levegő. Ez nem galamb volt komám, hajtja le a fejét G. , inkább egy egész tenyészet.
A férfi megsemmisül. Most már mindegy, mondja szemlesütve, s visszazuhan a székébe. Tudja, a háziorvosom… Szomszédok voltunk. Elszerette a feleségem, az asszony hozzá költözött, vitte a gyereket is, láthatási jogom nincs, elintézték, hát legalább nála gyógyíttatom magam, így legalább megtudok itt-ott valamit, mi van velük, hogy megy az iskola, ilyenek, érti… De ha zavarja a kérdezősködésem, miért nem mondja meg a szemembe, miért kell így… Ilyet…
Lehet, hogy nem tudta, szólal meg G., de már a pokolba kívánja ezt az egész beszélgetést. A C. bárban minden szem rájuk mered, az emberek tüntetőleg papír zsebkendőt tesznek az orruk elé, pusmognak.
A férfi a zsebébe nyúl, kivesz egy kettest, s az asztalra teszi. Megtenné, kérem? Azt hiszem, jobb lesz, ha én távozom.
Hogyne, természetesen.
G. nézi, ahogy az idegen megöregedve kivánszorog a bárból. Egy galamb kéredzkedne kifelé, de G. elnyomja a késztetést, majd hirtelen meggondolja magát, s vigyázva, hogy csendben suhanjon az éterbe, szabadjára ereszti.
Ez a cseppség, ezek után, azt hiszem, bőven belefér…

***

G. szeme megakad egy fotón. Lehetetlenség rájönni, mit ábrázolhat. Igaz, messze van az újság, G. asztalától nagyjából két méternyire, egy újságtartóban, ráadásul fejjel lefelé, legalábbis G. szemszögéből.
Akkor talán szólhatnál a pincérnek, hogy kéred azt az újságot. Ha már egyszer a laptopodat nem hoztad magaddal, a bárban sincs most érdekesnek tűnő figura, akit lopva figyelhetnél, hogyan viselkedik. Jesszusom, nem lehetsz ennyire lusta, korholja magát G., a pincérnek amúgy is oly sok dolga vagyon… Na igen, a költészet, jó is az, mosolyodik el G., s feláll, két méter, az nem távolság, már kezében is az újság, szándékosan nem néz a fotóra, előbb visszaül a helyére, s csak ezután veszi jobban szemügyre. Persze fejjel lefelé tartja az újságot. Nahát, ez érdekes, mormolja magában.
Hogy megszoktuk egyféle szemszögből látni a dolgokat. Egy nyamvadt fotó is felismerhetetlenné válik, ha fejjel lefelé kezdjük el nézni. G. forgatni kezdi az újságot, próbálgatja mindenhogyan, jobbra dönti, majd balra, majd szabályosan tartja a kezében, ekkor viszont a fejét dönti jobb vállára, majd a balra, nyújtja a nyakát, s közben hümmög elégedetten. A szomszéd asztaltól felfigyelnek rá. Összesúgnak. G. elkapja tekintetüket, s leteszi az újságot. Most jól megnézlek titeket is, hehe, s összpontosít. Szemét nyitva hagyja, de tekintete már ködös. S bár ülve marad, mégis felemelkedik a székből, már lebeg, felülnézetből szemléli a C. bárt. G. látja saját magát, ahogy ül a székben, előtte az újság, a kávéja, a cigaretta s az öngyújtó, épp rágyújt, a kékes füst amit G. ereget, G. felé száll, látja a lábnyomokat a padlón, csak nekem van bakancsom, gondolja, kint lucskos, sáros minden, az emberek behordják a cipőtalpra ragadt locspocsot, lesz mit takarítani a pincéreknek.
A szomszéd asztalnál négyen ülnek. Két férfi és két nő. G. elidőz a nők felett. Belát a dekoltázsuk alá-mögé, ezt mondjuk nem tudja eldönteni, melyik is a pontosabb kifejezés, mindenesetre izgalmas a látvány innen fentről. Keménykosaras melltartók, hajaj drágáim.
Az egyik férfi feje búbján tenyérnyi hajmentes tér. Mint egy tengerszem. Igen, ez a Magas-Tátra, hideg lehet ott fenn uram, a feje búbjánál, lám-lám, megmaradt a hó, kitűnő samponokat lehet kapni korpa ellen, nem tetszik tudni?
G. tovább libeg, majd megáll a bárpult fölött. Nem is tudtam, hogy dohányzik a pincér. A kávégép tetején, ahol a csészék állnak katonás rendben felsorakoztatva, egy doboz cigaretta van elbújtatva. Épp egy capuccino készül, G. felé vízgőz száll, evickéljünk csak odébb. Az egyik vendég a mobilját bámulja. G. már ott lebeg fölötte, azt reméltem, valami pikáns dolog köti le ennyire a figyelmét, a napi hírek nem érdekelnek.
A C. bár ajtaja nyílik épp, E. lép be, egyenesen G.-hez megy, köszön, s leül. Feletted vagyok, mondja neki G. E. elmosolyodik. Pillanat, fellibbenek hozzád. Nahát, a pincér zugdohányos? Csodálkozik el E. A két hölgy pedig keménykosaras melltartóban feszeng, teszi hozzá kajánul G. Malac! Ne élj vissza ezzel! Inti le E. G.-t. Remélem az asztal alá nem merészkedtél, te, voyeur. Üljünk le egymás mellé, javasolja G. És akkor négyen leszünk az asztalnál. Ahogy akarod, válaszolja E., profilból még úgysem láttam magam. Érdekes lesz megnézni, hogyan kávézom. A pincér jön. Na, most melyikőtök rendel? Te, vagy Te? Kérdi G. vigyorogva E.-t.
A szokásos lesz? Mindkét E. bólint. A pincér három kávéval tér vissza. Három longblackcoffee, csepp tejszín mindhez. Pont ugyanolyanok, mint amilyen már G. előtt gőzölög. Gondoltuk, így teljes a kép, mondja a pincér, miközben leteszi a kávékat az asztalra. A felette lebegő mása hozzáteszi, mi is csatlakoznánk szívesen, de ki sem látszunk a munkából… A szokásosat? Kérdi a pincér, igen, kettőt, válaszolja G. A pincér már hozza is a két longblackcoffee-t, csepp tejszín hozzá, s leteszi G. elé. Óh, csak az egyik lesz nekem, vendéget várok, mondja G. és a hosszú fekete átkerül az asztal túloldalára.

***

Kifutok az időből, lassan felnő mind a két gyerek
Nagyanyjuk imádkozik értük, szent család, szent ég, szentet vegyenek
Vasárnap templomba, stabil program, nem nekem persze
Anyósom küldene, már ha lenne mersze
Mit hagyok így örökül, hisz hagyatékom feléltem rég
Két gyereket a világnak, s a világot nekik, több mint elég
Esténként tévé előtt, de feladom hamar
Balkonra inkább eget nézni, legyen már vihar
Ázzon el a föld, ázzak el magam is
Üveget ide, bor van csak, de szar az is
Youtube link, forestrelaxsound
Kocsma, felesek, sixthround
Pápamobilmatchbox apósnak karácsonyfa alá
Anyósnak meleg sál, örülni tetszik, naná
Jön a húsvét, hogy elrepült az idő
Facebookon hirtelen mindenki hívő
Csekkeket befizetni még futja, dacára az ünnepeknek
Terített asztal, közös ebéd, tán örülnek hűlt helyemnek
Dolgom van, mentem ki magam általában
Befelé kiáltom, run Forest run
Elfutok innen, de csak gondolatban
Jóslatot látok minden kávézaccban
Barátságot magammal, igen, azt kéne kötnöm
Háromszobás lakás, benne testem, börtönben börtön
Reggelre reggel, estre est, iskolából hazahozott jegyek
Nyár jön, lassan feltámadnak a házilegyek
Mikor is dolgoztam utoljára, ha jól számolom, rég volt
Tótágast állok, alattam az égbolt
Felnézek a földre, árvíz készül
Talpam alatt az ég csak nem kékül
Szürke felhőkön lépdelek, esőfelhő mind
Néhány felcsapó villám rám kacsint
Egy fénynyaláb körülölel, szent megvilágosodás
Fejemet földdomb böködi, egy vakond tornyot ás
Csak lelkesen, csak szépen
Leélem életem, pont mint a mesében…

(2013)

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>