Jelena Lengold

Számolás

Jelena Lengold

Íme egy szegényesen berendezett szoba, egy szekrény, rosszul csukódó ajtóval, a padlódeszkák kissé nyikorognak a léptek alatt, az ágyon kopott takaró, egy maszatos ablak, mely valójában sehova se néz. Állhatsz a végtelenségig az ablak előtt, mégsem fogsz messzebbre látni a szomszéd falnál. Az onnan jövő fény az éjjeli utcai világítás látszatát kelti, ám ez csak illúzió. Nincs utca, nincsenek lámpák. Az ablak alatt senki sincs, nem is volt soha.
Marlena mégis az ablaknál áll és a nem létező messzeségbe néz. Kezeivel mintha önmagát ölelné vagy mintha a saját szívét tartaná vissza, hogy ki ne ugorjon, valahová, a testén kívülre. Az arcát látnod sem kell ahhoz, hogy érezhesd, amit ő érez. Már a hátán világosan látható minden, hisz akárcsak lázas állapotban, remeg rajta az összes izom. Arckifejezését már az elárulja, ahogyan lehajtja a fejét. A saját vállaiba görcsösen kapaszkodó ujjai semmilyen magyarázatra nem szorulnak. A test, mely lassan előre-hátra dől, mindennél többet elmond. Nincs vigasz. Az egyedüli dolog, amit még tenni lehet, éppen ez, bölcsőt helyezni a saját testedbe és hintázni az altatódal ritmusára, legalább addig, míg csönd van, míg ki nem mondod a következő szót.
Marlena számol magában, mint mindig, húsztól visszafelé. Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét, a fenébe, hogy töri a lábam ez a cipő, gondolja, tizenöt, tizennégy, légy, hogy kerül ide ez a légy, és mért zümmög olyan kitartóan, miért éppen tizenhárom, tizenkettő, az arcom olyan kísérteties ebben a sötét üvegben, tíz, megfordul és valahová maga elé néz, kilenc, nyolc, a legyet már nem hallani, a saját belei korgását viszont hallja, éhesnek és kiürítettnek lenni jó, rugalmas vagyok, gondolja és még egy bizonytalan lépést tesz előre, eltávolodik attól az ablaktól, mintha ott lenne valami, ami saját magához húzza, vagy megijesztette, hét, hat, ó istenem, valóban hat, nincs többé félelem, itt vagyok, az asztal mellett, és jól tudom, mi van a fiókban, csak ez a cipő ne törné úgy a lábamat, és ne fojtogatna ez a gallér, de hamarosan vége lesz mindennek, a belső függőleges vonala, melyet ő most egy arany fonálnak képzel el, hirtelen szaggatottá válik, lassan beléje omlik, és a fonállal együtt omlik össze testének oszlopa, hirtelen semmi sincs, ami a testét teljes magasságában tartaná, öt, érzi, hogy valahogy kellemes és természetes módon hanyatlik le a saját mélysége felé, ám ugyanakkor Marlena egy könnyű része fölszáll valahová a magasba, úgy érzi, két részre szakadt, a testre, mely behorpadt és lassan elveszíti a támaszát, és egy időn kívüli részre, ami fölszáll valahová és azzal fenyegeti, hogy el fogja hagyni, minden alkalommal olyan intenzív, minden alkalommal olyan valóságos, gondolja, valójában könnyű szétválasztani magadat saját magadtól, ez a test, mely fájdalmat érez és hangokat hall, csak zavar, négy, a keze kinyitja a fiókot és hirtelen mozdulattal kirántja a revolvert, a fiók enyhén megnyikordul, amikor a másik kezével becsukja, minden más csak süketítő csönd, már a légy sincs itt, semmi sincs, három, és valamiért mosoly suhan át az arcán, nyugalom jelenik meg rajta, bárki, aki komolyabban belemerülne az arcába, megértené, hogy abban a pillanatban kötött végső egyezséget saját magával, azzal az erővel, mely mozdulatait uralja, kettő, valahonnan léptek hallatszanak, a férfi bejön, ziláltan, és akkor hirtelen megáll, a nőtől két-három méternyire, határozatlanul, hogy tovább induljon-e feléje vagy megálljon, egy kimondatlan „Nem!“ sikolt az ajkáról, kicsit mintha felemelte volna a kezét a nő felé, de mindez egy mozdulat marad, ajkai némák, egy, a nő keze akkor emelkedik a homlokához, amikor a férfi végre egy lépést tesz felé, de mindez a hangos, a fülsértően hangos dörrenés árnyékában marad, és összeomlik a világ, az ironikus igazság utolsó felvonása lerántja a nő lábáról a cipőt, amelyik annyira törte, abban a pillanatban, amikor a padlóra zuhan. Így maradnak, megdermedve, a nő, összegörnyedt testtel a padlón, a férfi ráhajolva, míg a függöny leereszkedik. Egy másodperccel később kitör a tapsvihar és ők egyedül maradnak a függöny mögött.
Mielőtt a függöny ismét fölmegy, a férfi gyorsan megcsókolja a nő jéghideg ajkát és a fülébe súgja: „Akárhányszor megtörténik, mindig megáll a szívem.“ Akkor fölkelnek, kézen fogják egymást és széles mosollyal üdvözlik a közönséget, a színpad közepén.

Kovács Jolánka fordítása

A bejegyzés kategóriája: Műfordítás
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>