Tóth N. Katalin

Állásinterjú

Tóth N. Katalin

Munka nélkül maradtam. Miután bezárt a gyár, még három hónapig őriztem a telepet éjt nappallá téve. Fájó szívvel néztem végig, ahogy az értékes berendezést darukkal emelik ki az épület tetején keresztül, a maradékot meg bevágják a hulladékgyűjtő konténerekbe. Ami ért valamit, azt a menedzserek legálisan hordták szét. Nem tehettem semmit. Május elsején a vezetőség végre kimondta, hogy nincs tovább, és minden kárpótlás nélkül szélnek eresztett bennünket. Öten maradtunk őrök, akik az utolsó pillanatig kitartottunk a süllyedő hajó fedélzetén. Könnyes szemmel vettünk búcsút egymástól, leadtuk az egyenruhát, összepakoltuk a cókmókot, aztán fel is út, le is út. Irány a Munkaügyi Hivatal.
Beálltam a sorba a sok alkalmatlan közé. Szégyent, megaláztatást éreztem. Vajon kinek a hibája, hogy idáig süllyedtem? Biztosan nem az enyém, hiszen nem tettem semmi rosszat. Cégünk a csődeljárás után még pótállást is ajánlott a számomra, kétszáz kilométerrel északabbra, egy bentlakásos munkásszállón. Köszöntem szépen a nincs mit, talán jobb is, hogy elutasítottam. Így legalább helyben maradhatok. Becsületesen járok a kötelező összejövetelekre. A hivatalnokok életrajzot írni tanítanak, akár valami hülyegyereket. Elfogadhatatlan ajánlatokkal bombáznak. Aprópénzért közmunkára kényszerítenek. Iskolázásokra citálnak, ahol megtanulhatom, hogyan kell tárgyalni egy potenciális munkaadóval. Erre valóban nagy szükségem van. Elég nehéz kibékülnöm a ténnyel, hogy eddig én informáltam másokat, most meg kéretlenül is engem akarnak informálni. Életem folyamán tizennégy munkahelyen dolgoztam, és nem az én hibámból kényszerültem váltásra. Tudom, hogy nem mutat valami jól az életrajzomban, de legalább alkalmazkodóképes vagyok, és ha eddig nem tanultam meg jó benyomást kelteni, akkor most sem fogok.
Füstölgő fejjel tántorodtam ki a folyosóra. Az előadás alatt majdnem elaludtam. Bevallom, a téma sem érdekelt, az éjszakai műszakok is rohadtul hiányoznak, a biológiai órám fenekestől felborult, összevissza pörög, dühös és elégedetlen vagyok. Átkozom a rendszert, ezen belül mindenkit, aki ide juttatott. Kifelé menet megakad a szemem a faliújságon, ahol mindenféle hirdetések lógnak egymás hegyén-hátán. Többségük külföldi, ám egy piros betűs felkelti az érdeklődésemet. Biztonsági embert keresnek. Készpénz és egyéb értékek transzportja államhatárokon kívül. Na, ezt jól megfogalmazták, de értem én a lényeget. Már jegyzem is a telefonszámot. Igen, ez való nekem! Ha megütöm a mércét, megfogtam az isten lábát!
Morcos hang válaszol a hívásomra, láthatóan nem arra számított, hogy egy női hang reagál majd az ajánlatra. Nagy kelletlenül időpontot is ad, hogy személyes megbeszélésen komisszió előtt dönthessék el az alkalmasságomat.
Tíz perccel hamarább érkezem, ám így is alaposan megvárakoztatnak. Szomjas vagyok. Ez egy elegáns irodaház recepciója, de a kávéautomata kártyára működik, büfé sehol. A WC zárva. Még jó, hogy nem ittam tele magamat…
A szakállas pasas mogorva pofával néz velem farkasszemet. Keményen állom a tekintetét. Szavak nélkül mérjük fel egymást. Kiszolgált zsaru vagy katona lehet. Ismerem az ilyeneket. A szája széle megrándul, ezzel világosan tudtomra adva, milyen kevésre taksál. Már tisztában van azzal a ténnyel, hogy százhetven centis magasságom mellett is alig nyomok ötven kilót. A homlokát ráncolva nézegeti a papírjaimat, nemigen tudja, mihez kezdjen szerény személyemmel.
– Van engedélye? – mordul rám hosszas hallgatás után.
– Security, Detektív, CO, CIP. Megfelel?
– Most én kérdezek! Fiatalnak látszik! Gyerekei vannak? Esetleg később tervez családot?
Hízelgő számomra a véleménye, de itt most nem hazudhatok.
– Egy felnőtt lányom van, önálló kenyérkereső. Az én koromban már nem családot tervezek, hanem unokákat várok.
Összevont szemöldökkel bámul a képembe, válaszom láthatóan nem nyerte el a tetszését. Az előbb még túl fiatalnak nézett, most viszont már öreg vagyok.
– A munka, amire jelentkezett, nagyon összetett. Sokféle képzést igényel. Praxisa van?
– Húsz év, mióta elfogadták az új törvényt, de azelőtt is dolgoztam három évet.
Egy hangyányit mintha nőttem volna a szemében, ám ezt igyekezett nem mutatni. Ha jól számolom, akkoriban ő még iskolába járt.
– Fegyvertartási engedély?
– Szintén húsz éve. A,  B, C, E…
– Kíméljen meg a felsorolástól! Jogosítványa van? Tudja, hogy egy páncélozott kocsi súlya bőven meghaladja a három és fél tonnát?
Tudom hát, hogyne tudnám. Meg azt is tudom, hogy hiába a szakszerű beavatkozás, gyakran az autó alváza meg a kerekei torzulnak a plusz súly miatt. A deformáció aztán sok félreértésre ad okot, hiszen a forgalmi igazolvány minden esetben rendben van. A többletsúly pedig bőven belefér az adott kategóriába. Még akkor is, a véletlenül túllépi azt.
– Van valami fogalma az önvédelemről vagy a taktikáról?
Három elismerés fénymásolatát csúsztatom az orra alá.
Összeráncolt szemmel böngészi, csak az alkalmat keresve, hogy valahol megfogjon. A magyar meg a német nyelvű diplomával láthatóan meggyűlik a baja, úgyhogy nemes egyszerűséggel lesöpri az asztalról. A szlovák sem nyeri el a tetszését, mert az személyvédelemről szól, azt meg zsigerből utálják a hozzá hasonló ürgék, mivel az ilyesmi csak hosszadalmas képzés után szerezhető meg. Aki a nyugdíjba vonulás után majd minden engedélyt tálcán kap, az kimondottan rühelli a kivételeket.
– Hát a tűzvédelemmel hányadán állunk?
– Önkéntes tűzoltó vagyok, de a pozsonyi kőolajfinomítóban is szereztem némi tapasztalatot.
– Pszichológiai kivizsgálásra is szükség lesz.
– Tessék.
– Nem lehet öregebb egy hónapnál!
– A múlt héten készült. Nézze a dátumot!
– Ez nem jó, nincs rajta a cégünk pecsétje. Az adminisztratív részlegen majd kap egy új nyomtatványt. Hozott igazolást a prokuratúráról?
– Természetesen.
– Na és mi a helyzet a kutyákkal? Mi itt idomított német juhászokat alkalmazunk!
– Ott van minden az életrajzomban.
Tudom, hibáztam. Látom, hogy egyre kevésbé vagyok szimpatikus. Valószínűleg magasabb a képesítésem az övénél, és ezt nehezen viseli az egója. Engem egy hármas biztonsági szintű fegyház kutyaidomárja tanított. Négy keményfejű, nehézsúlyú csuvaccsal jártam ki az iskolát. Azóta csak nevetek a csenevész farkaskutyákon. A szakállas muki elmehet a fenébe Rexszel együtt…
– Jól van, majd telefonálunk, ha szükségünk lesz magára.
,,Hát arra várhattok ítéletnapig!” – gondoltam magamban, és a következő héten munkába álltam vezető pozícióban a rivális cégnél. Panaszra nincs okom, egész jó órabért kaptam.
Azóta sem hívtak, valószínűleg nem volt rám szükségük. Ami azt illeti, nekem se volt rájuk.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>