Mórotz Krisztina

Albin és Vörösbegy

Mórotz Krisztina

Amikor Vörösbegyből nem sok minden maradt, Albinnak vissza kellett volna mennie Isten kiválasztott csoportjához, de úgy gondolta, hogy Vörösbegy sem szeretné ezt. Azt akarta mindig, hogy olyan legyen, amilyennek megszokta. Bár nem tudta, hogy a férfi nadrágzsebében egy dobókocka van, és azt morzsolgatja folyton. Sokszor éjjelente festett. Élénk gyermekrajzokra emlékeztető felnőtt tartalmú művek voltak ezek. Nagytestű férfiak és nők, akik elfelejtették régen, hogy a fáknak ruhájuk van, s kalapjuk a fagyöngy. Albin valamikor bohóc volt. Akadt, hogy néha elővette a fehér ruháját, és félretolta az abszintot. Varrni kezdte a gombokat, majd letépte, újra és újra kényszeresen. Talán, hogy Vörösbegy képe valahogy majdcsak végleg elhalványul. Albin szobájában a fal salétromos volt. Pont úgy nézett ki, mint aki a fal tövébe vizel. Persze a szobáját kifestette ő, de hát ez nem sokat ért. Végső út mindig a kocsmába vezetett. Fura volt az ő barátsága és a könnyei. Bármikor tudott sírni vagy nevetni, gyerek maradt, olyan, aki még mindig a kakasos nyalóka után ácsingózik. Taknya-nyála összefolyt, amikor röhögve-zokogva kiírta a falra, hogy Sevrage. Miért is van ilyen szép neve, mintha ciklon, vagy valami trópusi vihar lenne, tűnődött. Sevrage – most nyugodtan kimondta, ami máskor mindig felkavarta. A napjai egyformák voltak. Felkelt, evett valamit, fürdött, megcsókolta a dobókockát, és lassan elindult a kocsmába. Ügyelt arra, hogy járdán rá ne lépjen a vonalakra, mint valamilyen babonás kölyök. Vitte az üvegeit is, amiket néha nekicsapott a hídnak, hogy szilánkokra hullottak. Vörösbegy, amikor még mellette élt, olyan volt, mint a levegő. Nem akarta megváltoztatni, mert akkor már nem az ő Albinja lett volna többé. Aztán egy halvaszülést követően jött arra rá Vörösbegy, hogy melleiben elindult a tejelválasztás. Attól kezdve minden reggel bimbóira vette Albin kiszáradt ajkait és boldogan adta át magát a szoptatás örömének, miközben kedvesét mentesítette az abszint hatásától, s mintegy méregtelenítette az ő testét az előző napi nyakalás következményeitől. S hát mi tagadás ezen aktus közben szép-csöndben hullámzó mozgások tűntek fel a has alsó harmadában, ami bizony a titkolt orgazmusáról árulkodott, amihez a combok ütemes meg-megfeszítése is hozzájárult. Albin minden nap szopott, s élvezte az ő bögyös faros asszonykájának cirógatását, aki elfogadta őt olyannak amilyen. Volt köztük valami titokzatos egymásra hangoltság. Számtalanszor kitalálták egymás gondolatait. Sokszor egymás szájából kapkodták a szavakat. Esténként gyakran kiállt Albin a szoba közepére, mint a manézsban valaha. Felidézte a régi időket. Bohóc az, aki játszik, de mások sosem játszhatnak az ő rovására. Sokszor rátört a festhetnék. Máskor tébolyultan vetette bele magát valamelyik könyv olvasásába. Vörösbegy pedig hűségesen kotyvasztotta az egytálételeket. Legtöbbször lecsót főzött, vagy kurkumás csirke-szárnyat bacon ágyon, paradicsommal, paprikával betakarva. Szerették egymást. Szerették az alkoholt is. Albin függő volt, s mindkettőt bőszen élvezte nap mind nap. Észre sem vette, hogy Vörösbegy fogyásnak indult, visszavonhatatlanul. Bár a reggeli szoptatás el nem maradt, de mély árkok jelentek meg az asszony szeme alatt. Ám Albin mit sem sejtett abból, hogy az ő Vörösbegye hamarosan elröppen, észrevétlenül és végleg.

Piros belű körte

Hát vége, futott át rajta a gondolat, immáron öt napja. Vége. Egyedül maradt, asszony nélkül.
Azt már nem tette hozzá, maga előtt is titkolva, úgy éltek, ahogy tudtak, mindenük a ház volt, meg egy szürke Trabant, amivel vitte csontkovácshoz, akupunktúrára asszonyát. Akkor már megijedt, akkor nem a pénzt számolta. A dombok fölött most ment le a nap, mintha gúnyolódna vele, csodálatos narancsosan tért nyugovóra. Bibliát kéne olvasnom, gondolta, de nem volt ereje hozzá. Azt sem tudta, hogy volt ereje az utolsó napokban. Bement a kórházba, pénzt adott az orvosnak, az orvos meg egy kétágyas szobát nekik, hogy ő mosdathassa, ő etesse, ne a nővérek.
Elmesélte neki a kedvenc meséit kemény táblás mesekönyvből ez itt a béka, ez a vaú, és nem bírta tovább, odaállt az ablakhoz, és kisírta magát. Néha elmondta neki a Titkos estéket, amit ő írt. Halálában nem volt vele, egy reggel elaludt, és mosolygott. Kelj fel, hallod, kelj fel, de most nem tudott sírni, egy üveget nézett a kórház kertjében, amin megcsillant a reggeli nap fénye. Álmosság jött rá, hirtelen minden keserv így jött ki rajta. Te mentél előbb, nem neked kellett volna, hanem nekem.
Megszedte kopasz barackkal a kék kötényét, olyan volt benne, mint Pissarro parasztjai. Szerette asszonyát, a barackokat is neki szedte, majd ha elrothad, kidobja, és tényleg elrohadt, először csak kis barna foltok voltak rajtuk, aztán a muslicák kezdték ki, aztán már összetöppedt, ráncosodott, utoljára kidobta őket. Eszébe jutott a lelkész, itt volt nála, egy kórusban énekeltek, minden vasárnap templomba mentek, és a barátja istentiszteletét hallgatták, az asszonya azt hitte mesét hall. Hitte Istent, most mégis azt mondta neki, hogy nem lesz temetés, hazahozza az urnát. Gondold meg, szólt a lelkész megdöbbent arccal, gondold meg, nem fogod tudni elengedni, egészségtelen így. Nem lesz temetés, elszórnak minket egy erdőbe, ordított a lelkészre.
Megint eszébe jutott az a délelőtt, amikor elment az asszonya. Milyen jó ember, mondták a szomszédok, holott csak nem akart egyedül lenni a házban. Tudod rák és Alzheimer-kór, teljesen leépült, suttogták a szomszédok a rokonaiknak, barátoknak. Nagyon jó ember, ahogy sétál a feleségével, ahogy öltözteti, ahogy süti neki a kenyeret. Tudta, hogy ez látszat, hogy milyen ember.
Verte. Amikor fiatal volt verte. Ha kiment az utcára beszélgetni, kapott egy pofont, ha varrt magának valamit… arra azért vigyázott, hogy a kék foltok ne látszódjanak. A teste volt kék, de soha nem panaszkodott, szégyellte, hogy ez vele esik meg. Gyermekük nincs, a szerelmükből csak a karikagyűrűk maradtak, meg a ruhák a szekrényben. Az edények, tegnap meglátta a papucsát. Azzal is vágta, aztán amikor már nem ütötte tovább, az asszony csak felsóhajtott.
Gyönyörű volt és birtokolta, talán a szépségére volt féltékeny, ki tudja. A virágágyásokat nézte, szeme a tyúkokat vette észre, eszébe jutottak a futómuskátlik, nem kaptak vizet, mióta. A sárga kannából öntözött, de a gondolatai máshol jártak. Szerette a szőke nőt, pedig hol volt az asszonyához képest, de forróvérű volt, és mindent megcsinált neki.
Egy körte lehullott, a napra tette ki, talán, hogy éredjen. Pár napja nem volt jól, de ezt ráfogta az időre, a légnyomásra.
Másnap még egy körte lehullott, lehullunk mi is, mint szívünkről valaki, akit önmagunknak hívunk, és nem akadunk fenn az erek gátján, nem horzsol fel a semmiség.
Vertem, csaltam, és csak egy mézeskalács szívet kapott tőlem, meg pár vég anyagot, ha volt a születésnapja, egy szál rózsát. Megszedte a kötényt megint piros bélű körtével, amire annyira büszke volt. De azt nem vitte be a konyhába halott asszonyához. Azt leszórta mind a földre. Dögöljetek rohadt véres körték, üvöltötte, ha már nincs ő, kinek szedem! Miért vertem ütöttem? A lovamat simogattam. Sírt, rázkódott a vékony válla, taknya nyála összefolyt. Nincs isten, hol vagy ilyenkor?
Visszhangzott minden. Hirtelen jött a fájdalom a szíve felől.
Nem tudott már betántorogni a házba. Összeesett a körtefa tövében; keze piros belű körtéket fogott, súlya volt annak a mozdulatának, amivel a körtéket marcangolta. A magok mind lecsúsztak a tenyerén, a piros bél ott maradt.
Csak csont és csend maradjon.
Csak csend.
Csak…

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>