Marcsók Vilma

„Nehéz az élet!”

Marcsók Vilma

1984-ben bizonyosodtam meg arról, hogy a törvény szavatolta jog felett létezik egy láthatatlan, erősebb hatalom: az elvtársaké. Ebből kifolyólag azt sem érthettem, hogy a Béga-parti városban miért nem vállalja egyik ügyvéd sem, hogy az érdekeimet képviselje a bíróságon. Váratlanul mégis fordult a kocka. Egy neves jogász család második nemzedékének képviselője, aki a kommunizmus elől friss diplomásként menekült el Jugoszláviából, több ott eltöltött évtized után úgy döntött, hogy a fény városából hazajön Nagybecskerekre. Már telefonos érdeklődésem alkalmával kijelentette, vállalja jogi képviseletem.
Amikor első ízben kerestem fel a Franciaországból érkezett jogtudort, nem hittem a szememnek. A háza nagy volt ugyan, de eléggé romos állapotban, azt gyanítottam, rossz helyen járok. Ám minden stimmelt: az utcanév, a házszám is. Valamikor még az igényes polgári ízlés szerint kialakított, de akkorra már hihetetlenül elhanyagolt kertre néhány ajtó nézett. Az egyik nyitva volt. Kopogtattam, beléptem az óriásinak tűnő homályos előtérbe, melynek rendeltetése kifürkészhetetlen talánynak tűnt. Itt nincs senki, szögeztem le, de a bizonyosság kedvéért akkurátusan hallóztam.
– Jöjjön, jöjjön! – szólt valahonnan valaki hamisítatlan szerbséggel, melyben eredménytelenül kerestem a francia hangsúly nyomait.
Óvatosan léptem a következő hodályszerű helyiségbe, amely ablaktalanságánál fogva még sötétebb volt, de sikerült észrevennem a falakat körbe vevő hatalmas irattároló szekrényeket. A levegő fullasztóan dohosnak tűnt. Fény sehonnan, csak bennem villant föl Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, majd belém nyilallt Kafka nyomasztó hangulatú regénye, A per, s kis híján menekülésre sarkallt. Végül maradtam, sőt elszántan beljebb indultam. A sokadik szobaszerűségbe jutva pillantottam meg a Párizsból érkezett ügyvédet, aki kinézése alapján bárki lehetett volna, csak épp nem a jogi tudományok doktora.
Gyorsan bebizonyosodott, hogy az ügyvédem kiválóan ért hivatásához. Sőt azt is meri, amit más nem. Az ország törvényeit jól ismerve és alkalmazva a Kommunista Párt ellenlábasaként kihívó, lépten-nyomon szinte leplezetlen pimasz magatartással szállt szembe a helyi, majd a vajdasági igazságszolgáltató intézményekkel is, akik csúfosan elverték a nem létező port… rajtam. A Doktor úr minden alkalommal fáradhatatlanul fellebbezett. Az elhúzódó küzdelem győzelmében a végén már csak két ember hitt: az ügyvédem rendületlenül, én meg mind kétségbeesettebben. Az évek múltak, perirathegyeim meg nőttek a szülői házban. A pénztelenségnek mind sötétebb gondfelhői tornyosultak felettem.
Négy esztendő után meglepetésszerűen vége lett jogi kanosszajárásomnak. Jugoszlávia legfelsőbb bírósága mind a három perben nekem adott igazat. És itt többé nem volt apelláta! A döbrögis küzdelemben Ludas Matyi győzött. Ludas Matyi szerepét rám, a szórványban élő magyartanárnőre osztotta a Teremtő, míg az alperes épp a törvény őre volt, aki hivatásából kifolyólag ügyész, magánéletében pedig az ex-férj. Gyermekemmel végre ismét beköltözhettünk nagybecskereki lakásunkba, amit előzőleg lehetőségeink szerint szándékoztam rendbe hozni.
A kispolszkink volt az egyetlen szállítóeszközünk, melynek tudvalevőleg nincs poggyásztere. Ez persze számomra nem jelentett akadályt. Az autó tetején szobalétra, partvis és hosszúnyelű meszelők. A beltérben két kempingszék, egy nyitható kisasztal, néhány edény és evőeszköz, csésze, pohár; vödrök, seprők, lavór, felmosórongyok, tisztítószerek; cukor, tea, kávé; nagy butángáz palack, három ringlis gázrezsó. Meg természetesen igazi kincsem, a fiam és egyetlen támaszom, édesanyám, akinek ölében még elfért ez-az. Indulás előtt eszembe jutott, hogy az egyszerű, de jól szolgáló teáskannát (még romániai sverckommersz utaim trófeáját) az egymás hegyén-hátán álló holmi tetejére tegyem. Alig tudtam a tortúrás évek alatt lányos karcsúra fogyott testem a volán mögé préselni, arra meg már gondolni sem mertem, miként nyitom ki az ajtót, és hogy fogok majd a lakás előtt kilépni a kocsiból.
Közben elfelejtettem ómamám gyakran emlegetett közmondását: ember tervez, Isten végez.
Nem emlékszem, hány év után megállított a közlekedési rendőr. Iratokat kért.
– A táskámban van – válaszoltam.
– Akkor vegye elő a táskájából! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Az a problémám – kezdtem vontatottan –, hogy ebben a rumliban fogalmam sincs, hol a táskám.
A rendőr lelkiismeretesen végezte a munkáját. Bekeményített.
– Lépjen ki az autóból! – harsogta.
Beláttam, nem marad más hátra, minthogy valahogy kikússzak a kispolszkimból. Ahogy megmozdultam, a beltéri cókmók dombok és hegyek tektonikus mozgásba kezdtek. Katasztrófát sejtve megkértem a rendőrt, hogy ő nyissa ki a kocsi ajtaját.
Rövid ideig gondolkozott, ismételten figyelmesen szemügyre vette, kik és mi van a beltérben, majd kinyitotta az ajtót. A lendület akkora volt, hogy a teáskanna megbillent, legurult a kupac tetejéről, ki az autóból. Az aszfaltra esve a fedele egyik, a kanna öblös teste meg a másik irányba gurult.
A mi rendőrünk közlekedési szempontból veszélyesnek ítélve a helyzetet leállította a forgalmat. A pár méterre lecövekelt fedelet vette föl előbb, majd várt egy kicsit, mert a teáskanna nem veszett lendületéből, és megállni nem akaródzó tempóban vígan gurult az úttesten. Végül a rendőr futva a nyomába eredt, s a fogójánál elkapta. A kocsihoz érve már nem kérte a jogosítványomat, azt sem, hogy lépjek ki. Óvatosan visszatette a teáskannát. Intett, mehetünk.
A nyitott ablakon még hallottam, hogy felsóhajt: „Nehéz az élet!”

 

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>