Strieženec Alex

Amíg megöregszem

Strieženec Alex

(rendhagyó napló életem néhány szakaszáról, megöregedésemről, amely még nem jött el, de amely egyszer biztosan beköszönt)

Mindenki megvénül egyszer – hallottam számtalanszor már gyerekkoromban. Értettem, csak nem fogtam fel, hogy miért is baj, ha megöregszünk, miért használják negatív jelzőként. Akkoriban csupa derűs, irigyelt ember járt-kelt körülöttem, legyen az koros vagy fiatal. Gyerekkoromban a nálamnál idősebbek mind okosabbnak, jobban informáltabbnak tűntek, amiért rejtett féltékenységet éreztem irányukba. Ráadásul, semmi olyan – számomra leküzdhetetlen akadályok, gondok nem zavarták életüket, minthogy este korán kell lefeküdniük, vagy, hogy akkor is meg kellet enniük az ételt, ha nem szeretik. Azon kívül, mindannyian a saját pénztárcájuk felett rendelkeztek, s abban mindig volt annyi pénz – gondoltam akkor – hogy bármennyi édességet megvehettek. Azt már kibogozhatatlan rejtélyként éltem meg, hogy ha már megtehették, miért nem vásároltak állandóan gumicukrot, stolverket vagy fagyit, amelynek az időben egy koronába került gombóca.
Csak sok-sok év után kezdtem észrevenni a szépkorúak sokat próbált, az élet-szobrásztól kimunkált arcán egyfajta rejtett, alig ott leledző melankóliát. Figyelni kezdtem őket, s egy idő után rájöttem, ezt az árnyszerű szomorúságot sohasem tudják igazán palástolni, akár derűsek, akár közömbösek, de még nevetés közben sem. Az, hogy közel a vég, ott rejtőzött minden arcrezzenésükön, megnyilvánulásukban. A „vég”. Minő megfoghatatlan, hatalmas és misztikus fogalom. Hogy időben távol van-e vagy közel, nem tudhatják a napról-napra érintettebbek. Reménykednek, hogy még odébb, de hát a statisztikák könyörtelenek, csak abban hihetnek, hogy pont ők a kivétel. S ha úgy is érzik, van még egy jó tíz évük, akkor mi van? Hiszen idősödvén úgy felgyorsul az élet, hogy akár évtizedek ígérete sem kecsegtet semmilyen lelki megnyugvással. A melankólia makacsul belengi gesztusaikat. Érzik, nemsokára odaérkeznek. Hova?
Épp főművemet írtam, legalábbis annak szánom, s abban ringatom magam, hogy nagyot durran, majd ha elkészül. Fennkölt témát választottam, hiszen rajtam kívül beleírtam a családomat, leginkább célra törő, ám mint később kiderült, igencsak opportunista hajlamokkal megáldott nagyapámat. És egyszer csak megakadtam, kiestem a magam kreálta történet világából. Persze, okkal, valami más, írni való teendőm hirtelen fontos lett, s félbeszakította a regényírást. Csak azután ijedtem meg, amikor vissza akartam térni hozzá. Iszonyúan nehezen ment visszatalálni a regénybeli hangulathoz, beleélni magam a már kigondolt, megálmodott sorshelyzetekbe. Erre mondják, hogy alkotói válság. Pedig csak lelki eltévelygés, vissza a valóságba, kiszakadás a révedezés mocsarából. Rájöttem, kell valami hasonló írás-feladat, ami visszasegít. Ha van jó tulajdonságom, az az, hogy teli vagyok életkedvvel, tervekkel. Az utóbbiakkal főleg, de a két dolog nagyon is összefügg, ha nincs lelki muníció a megvalósításhoz, minek a terv, a feladat. Megírandó dolgaim közül – a már készülő munkáim mellett – az egyik biztos az a mű lesz, amelyben szeretném elmesélni megöregedésem történetét. Önök, ti, ezt olvassátok éppen…
Leghamarabb tizenéves koromban szembesültem az előbb születettek elviselhetetlenségével. Hosszú hajúan, alig pelyhedző szakállal, egy dacos, zenét, öltözködést, viselkedést behatároló szubkultúra önkéntes foglyaként, a gyerekkort épphogy elhagyva a társadalomnak egy igencsak szűk és alábecsült elefántcsonttornyából szemléltük az örök ellenséget, a korábban születettek maradiságát, amelyet inkább véltünk korlátoltságnak, mint a korukból fakadó természetes adottságnak. Hiszen akkoriban egy harmincéves embertől mentálisan fényévnyire voltunk, az már szemünkben öregnek számított. Mi a magunk luxemburgi-rádiós, szabadeurópás-tinédzser-partis, csöves, rock-koncertes világunkban úgy gondoltuk, nemcsak életfelfogásban vagyunk tőlük távol, hanem időben is. Hiába figyelmeztettek hébe-hóba választott hőseink, hoppá, azért telik az időnk. Mint amikor Ian Anderson a Jethro Tull dickens-i figurája megénekelte nekünk, hogy: „túl öreg a rock and roll-hoz, de túl fiatal a halálhoz”. Nem ijedtünk meg, hiszen rossz álmunkban sem tudtuk elképzelni, hogy egyszer mi is hátrafésült hajjal, műszálas nadrágban, dederon ingben számolgatjuk az éveket, amely még a nyugdíjig hátravan. Néha megmossuk a Ladánkat vagy a Škodánkat, ha rosszabbul megy a szekér, a Trabantot. Hogy nagy ritkán kikocsizzunk a hétvégén a családdal, vagy évente egyszer elvisszük őket a Balatonhoz. Ennél már csak a fekete fejkendős nénik és a trotty bácsik álltak távolabb tőlünk.
Végül is igazunk lett, máshogy értük el a krisztusi kort, mint elődeink. Nem lettünk hátrafésült hajú nyárspolgárok, a családi élet monoton mókuskerekében meghasonlott koravének. Én legalábbis nem. Imádott ikonjaink velünk korosodtak, így, mint amikor naponta látjuk magunkat a tükörben borotválkozás közben, nem észleltük a változást. Mi lenne más, hiszen még mindig koncertezik a Rolling Stones… Később a harminc évet egyfajta etapnak éreztük életünkben s nem csak a krisztusi hagyomány miatt. Félidőnek, de remélve, hogy inkább csak harmada életünk elhamvadt szivarjának, a nagyobbik fele még hátra van, még sokáig pöfékelhetünk belőle. Igen, ott voltak az elrettentő példák, megint csak idoljaink közül. A huszonhetesek idézőjeles klubja: Brian Jones, Janis Joplin, Jim Morrison, Curt Cobain s a legutóbb Amy Winehouse. Nekik harminc se jutott…
Fiatalon, a tévé fekete-fehér hőskorában láttam egy sorozatot az öregedésről. Úgy kezdődött minden része, hogy különböző korú emberek vonultak fel a kamera előtt. Ruha nélkül, hogy demonstrálják az öregedés folyamatát, de nem volt semmilyen szexuális töltete a jelenetnek. Mégis, egy középkorú hölgy, a végigvonuló embercsoportban rám úgy hatott. Az ismeretterjesztő film következő részeit, már őmiatta néztem meg, pedig csak egy villanásnyit engedtek látni belőle. Telt idomai voltak, amolyan csábosan asszonyosak, s a nemi szervét sűrű szőrzet fedte. Dzsungel. Akkoriban már felfedeztem az önkielégítés varázsát. Emlékszem, a leírhatatlan (most mégis leírom) gyönyörteli-rácsodálkozó-bűntudattól teli érzésre, amikor először megtörtént: hát ilyen is van? Aha, ilyen lehet a szeretkezés… És így is lehet? Szeretkezünk valakivel, aki nem is tud róla? Emidáig ezt miért nem tudtuk, miért nem csináltuk? Persze, a fantáziáláshoz múzsa kellett, s ehhez a nő sűrű, bozontos fanszőrzetének képzete igencsak megfelelt. Akkoriban még úgy éreztük, mi férfiak, úgy „amblok”, minél szőrösebb, annál vonzóbb. Már a női szőrös láb, vagy egy villanásnyi hónaljszőrzet is beindította bennünk a vonzalmat. Akkor még nem tudtuk, hogy igazából a kiborotvált pina az igazán szexi… Lopakodva jött a változás, észre se vettem s már majdnem, hogy közutálat övezte azokat a nőket, akik nem álltak be a borotválkozók, a szőrtelenítők sorába (mert, hogy ápolatlanok, sőt: büdösek). Nálam ugyan nem, engem máig felizgat a bozót, de később kiegyeztem magammal, imádom minden formában, akármilyen külalakkal, felülettel. Csak legyen…
De vissza az öregedéshez. Bármilyen indíttatásból is néztem a filmet, ismeretterjesztő küldetése is eljutott hozzám. Ami leginkább megmaradt: mutattak egy japán gyöngyhalászt, akin hajlott kora ellenére (már elmúlt nyolcvan) a vizsgálódó professzorok nem tudták rajta kimutatni az öregkori, amúgy törvényszerű élettani elváltozásokat. Arra a megállapításra jutottak, hogy a ferdeszemű emberkének sikerült becsapnia a természetet. A módszere pofonegyszerű volt: az egész életében keményen, szinte emberfelettien sokat dolgozott, figyelmen kívül hagyva korát. Még aggastyánként is fiatalos tempót diktált magának, szorgalmasan merült le napjában sokszor a tenger fenekére, s hozta fel a csillogó gyöngyöket, ezzel azt sugallva a világ (a Mindenható) felé, hogy valójában fiatal, megtévesztve a bioritmus-felelősét a Sorsnak. Hát ilyen egyszerű? Csupán rengeteget kell dolgozni. Meg is fogadtam, hogy leutánozom. Ez az írás is a továbbélésem egyik eszköze.

A harminc év mérföldkő, talán fordulópont is. Presser Gáborék zenés darabot is írtak erről a tétova, bizonytalan generációról. Én először hatvanévesen foglalkoztam vele érdemben. Nem szoktam születésnapjaimat megünnepelni. Mit ünnepeljünk azon, hogy öregszünk… A hatvanasnál úgy alakult, hogy megszervezték mások: barátaim, kedvesem, munkatársaim. Három szüli-buli lett az eredménye, elég hiú vagyok hozzá, hogy összeszámoljam, több mint százan gratuláltak. Ekkor gondolkodtam el valójában először a koromról. Ijesztgettek odáig is eleget. Úgy harminc körül kezdték. Jön az öregség. Meglásd, innentől már lefelé száll a csillagod. Tudtam a mondást: ha ötven felett reggel felkelsz, és semmid nem fáj, akkor már nem élsz. Én meg jócskán elmúltam hatvan, és semmi. De valóban.
A hatvanasom előestéjén egy pohár vörösbor mellett – amelyből végül örömöm és bánatom okán több is lett – időutazást szimuláltam. Összeszedtem gondolataimat, megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan éltem harmincévesen. Arra kellett rájönnöm, hogy semmi sem változott. Ugyanazokat csinálom „öregen”, mint a krisztusi kor környékén. Zenélek, tanítom a zenét, írok a zenéről. S ehhez jött egy csodás ajándék, az irodalom. Az üres papírlap (képernyő) izgató, várakozással teli, provokatív varázsa. Kérdés csak az, hogy bokros teendőim eredményeként sikerül-e kibabrálni a természet törvényeivel, mint a gyöngyhalásznak. Persze nem. De hátha sokáig tart. Elhatároztam, hogy naplószerűen leírom öregedésem történetét. Puritánul, ahogy érzem. Ha majd jön, állok elébe, nem titkolom el, s nem is bagatellizálom. Őszintén megírom. Nem oly csodaszerűen, misztikusan körüljárva, mint kedvencem Orhan Pamuk, aki szerint semmi sem lehet meglepőbb, mint az élet. S még hozzáteszi: Kivéve az írást. Kivéve az egyetlen vigaszt, az írást. A szívemből beszél. Bár én az egyszerű leírásban hiszek, közben csodálva Gabriel Gracia Marquez sejtelmességét vagy egy másik dél-amerikai gyöngyszem Julio Cortázar légies modorát (aki Esterházy Péter szerint az egyszerű szavakat képes váratlan sorrendbe fűzni). Ezen óriások árnyékában csak egy dologban tudok partiban maradni: ez a fabulázás. Tudok történeteket mesélni. Művészileg megelégszem annyival, hogy egy-egy mondatom oly kíváncsivá tegye olvasómat, hogy elolvassa a következőt. És ha a végén, az elmaradt legutolsó utáni mondat miatt némi hiányérzéssel teszi félre szövegemet, már boldognak érzem magam.
Épp ezért, nem tudom mikor, de ennek az írásnak folytatása következik.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>