Tóth N. Katalin

A pozsonyi metró

Tóth N. Katalin

Éjfél előtt néhány perccel járőrkocsi parkol le az óváros egyik csendes mellékutcájában. A zsaruk kiszállnak. Összeszokott páros, két ember, aki az együtt töltött évek során teljesen egymásra hangolódott. Szinkronban dolgoznak, hasonlóan gondolkodnak, lassan már egymás gondolatát is képesek volnának kitalálni, ha arra lenne szükség. A nő süteményt majszol, a férfi a telefonját nyomkodja. Errefelé ritka a rendbontás, a sétány rendesen ki van világítva, nem szükséges minden apróságra odafigyelni. Csak a kereszteződés után kell vigyázni, mert hol egyikük, hol másikuk rendszeresen belebotlik a szoborba. Tudják, hogy itt van, számítanak is rá, mégis minden őrjárat alkalmával majd a nyakukat törik miatta. Nem csoda, hisz az illető nem visel láthatósági mellényt. Csumilnak hívják, bronzból készült, egy elegáns ékszerüzlet előtt tehénkedik az úton, és a statisztikák szerint többet fényképezik, mint a legfelkapottabb modelleket. Ehhez nincs szüksége bomba alakra, sem protekcióra, egyszerűen odarakták az utca közepére, és kész. Egy félig felemelt csatornafedél alól fürkészi a világot, sisakos fejét mélán a karjára hajtva. Általában ezzel telik a napja, csakhogy ma este nincs itthon, mert épp valahol máshol tartózkodik.
A rendőrnő nem botlott bele, de nem is kerülte ki. Mégsincs sehol, lépett egyet, aztán egyszerűen nyoma veszett, akárcsak Csumilnak. Az előbb még itt állt mellette, most pedig hűlt helye van. Arra még gondolni se jó, hogy elnyelte az alvilág. Az elmozdult fedél egyértelmű bizonyíték, potenciális veszélyforrás, de legény legyen a talpán, aki műszak végén vissza merészel térni az őrsre azzal a mesével, hogy szolgálat közben elvesztette a kollégáját.
– Azonnal hagyják el a síneket! Ismétlem, fejezzék be a felszállást, és hagyják el a síneket! Ejnye, magát meg micsoda baleset érte? Szedje rendbe az egyenruháját, öt percen belül indulunk!
A nő meglepetten néz végig a ruháján, de a kakastollas kalauz már nem foglalkozik vele. Belódítja egy mellékhelyiségbe, ami úgy bűzlik, mint a vasúti klozet. Valószínűleg azért, mert az is. Tükröt nem talál, papírt sem, az övtáskájából előkotort zsebkendővel nagyjából letisztogatja magáról a rátapadt koszt. Alighogy kilép a folyosóra, a kakastollas máris munkára fogja. Bajonettjével hadonászva teli torokból ordibálva intézkedik.
– Az első világháborús katonák az első vagonba, a második világháborúsok a másodikba, óvatosan azzal a bombával, nem látja, hogy gyerekek is vannak itt?!? A Spartakiádra utaznak, tessék vigyázni rájuk, a kommunisták be fognak vörösödni, ha valami bajuk esik! Ne tátsa már itt a száját, terelje a rómaiakat hátra, a szlávokat meg előre! A vikingek siessenek a hármasba, ha nem akarják lekésni Vörös Leif temetését!
Igyekszik eleget tenni a felszólításnak, az engedelmesség rendesen belé van nevelve. A parancs az parancs még akkor is, ha nincs tisztában a helyzettel. Szinte minden utas érti a nyelvét, sorra foglalja el kijelölt helyét, csak az arabokkal akad egy kis gondja. Mohamed prófétái nem akarják felfogni, hogy a keresztes háborúba induló szerelvény még tegnap elment. Pár percnyi tanakodás után migránsnak vallják magukat, és megbújnak az Európába tartó étkezőkocsi hűtőszekrényében.
– Úristen!!! Patkány van a kabinomban! – sikolt egy úrhölgy. – Mit fog szólni a hercegnő, ha megrágják a kelengyéjét?
A kalauz menten ott terem, hogy orvosolja a problémát.
– Nyugodjon meg asszonyom, a rágcsálóirtók sajnálatos módon a huszadik században rekedtek. Ne aggódjon, máris intézkedem!
Csak arra van ideje, hogy bekukkantson az ajtón, a férfi máris taszít rajta egy nagyot.
– Remélem, nem lopja a napot! Lásson munkához, induljon előkészíteni az első osztályt! Hamarosan megállunk Átokpusztán valami híresség miatt, oláh, roma, ci… vagy hasonló kisebbség képviselője, és a finnországi Világifjúsági Találkozóra tart, úgyhogy bánjon vele tisztességesen! És ne feledje, ma Angelika is velünk utazik.
– Milyen Angelika? A márkinő?
– Honnan tudjam? Angela, Angelina, nekem mindegy, az a fontos, hogy komfortban legyen, akár a hímes tojás. Az utaslista a masinisztánál van. Az Exatlon kiesett bajnokait lehetőleg távolítsa el a gladiátoroktól, vigyázzon a mumifikált mamutbébire meg a neandervölgyi vén csontokra, tartsa távol tőlük Napóleon kutyáját, és ha valami nem világos, forduljon a vezetőnkhöz, értve vagyok?
Szegény rendőrnő azt sem tudja, hol áll a feje, ritkán adódik ilyen mozgalmas éjszakája. Jehova hívei lépten-nyomon meg akarják téríteni, ezek mindenhol megtalálhatóak, a pozsonyi metrón is szép számmal képviseltetik magukat. Egy Madridba tartó futballhuligán lerántotta valami muzulmán csaj fejéről a kendőt, ezért a feldühödött rokonság megkéselte volna a kölyköt, ha a Domonkos rendi szerzetesek közbe nem avatkoznak. Középkoros csuhájuk igencsak látványos hatással volt az utasokra, azok is azonnal befogták a szájukat, akik titokban a mobiljukkal filmezték az esetet. Egy jöttment énekesnőnek megtetszett a szerelésük, gyorsan összebarátkozott a barátokkal, de mielőtt még aláírhatták volna a szerződést az új videoklipre, valami barom meghúzta a vészféket.
A pozsonyi metró csikorogva fékez. Szikrát hányó kerekei az alagút falára vetítik a bejárt út térképét, ahogy azét az útét is, amit soha nem jártak be. A csillogó barlangrajzok elmosódnak a hihetetlen sebesség miatt, az idő és dimenziócsavar következtében néhány távolabbi korból származó utas enyhe rosszulléttel küzd, a neandervölgyiek összehányják magukat. Napóleon komondora, amit Jozefinnek postázott ajándékba a távoli magyar pusztáról, ijedtében beleharap egy Vatikánba igyekvő szent vértanú bokájába. Ebből akár nemzetközi botrány is kerekedhetne, ha nem lennének érvényesek Newton törvényei. A nehézségi erő azonban senkivel sem tesz kivételt, korra való tekintet nélkül sorra felkenődnek a falra, egymás hegyén-hátán fenekestül felfordulva.
Ekkor nyílik a mozdony ajtaja. A bronzból készült figura éles csikorgással nyújtóztatja ki elzsibbadt tagjait, körülnéz az alagútban, aztán komótos léptekkel a kijárat felé indul. A rendőrnő sietve megelőzi.
A szennyvízelvezető cső egyenest az utcára nyílik. Nagy levegőt vesz, hogy átlendítse magát a peremen. Hideg eső szemetel, megcsúszik a nedves aszfalton, letenyerel, óvatosan hátra pillant. Valaki követi. Ez nem halk lépések zaja, inkább határozottan csikorgó léptek, mint amikor fém nyikordul a vaslétra fokain. Csumil nehézkesen felkapaszkodik a járda szintjére, elégedetten sóhajt, aztán hanyag mozdulattal félig magára húzza a csatorna fedelét, és karjára hajtott fejjel pihen le. Megteheti, hiszen ma éjjel is jól végezte a dolgát, nem törődik a rémült rendőrnővel, aki ész nélkül rohan végig a kihalt sétányon át a parkoló felé. Rendben van minden, csend honol, estére készen áll majd egy újabb kalandra. A mélyből halk zajok szűrődnek fel, bronzból készült füle azonban már nem hallja az egyre távolodó pozsonyi metró hangjait.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>