Tóth N. Katalin

A pozsonyi metró II.

Szenteste van, a főváros ünnepi díszbe öltöztetve várja a kis Jézus megszületését. Villogó lámpák, parádés dekorációk mindenhol vastagon lógnak az épületek faláról, a villanyoszlopokról, még a kerítésekre is bőven jut belőlük. A csillagok szinte elhalványulnak az égen ebben a pazar fényözönben. El is szégyellik magukat, vaskos hófelhők mögé bújva pislognak le a földre, ahol mindig történik valami, vagy ha épp nyugalom van, akkor majd történni fog. Az idő relatív fogalom, a tér is az, példának okáért a város főtere olyan bizonytalanul vibrál, mintha délibábot bámulna az ember.
A forgalom ritkulni kezd, csak néhány megkésett járókelő igyekszik hazafelé az egyre sűrűbb hóesésben. Az óvárosi korzó lassan elnéptelenedik, az üzletek bezárnak, akinek nem muszáj, nem sétál most idekint, inkább otthon zabálja a halat meg a bejglit a meleg szobában a tévé képernyője előtt. Csak két ember járja a város ezen részét. Két rendőr, akiknek az a feladatuk, hogy szolgáljanak és védjenek. Kedvetlenül tapossák a sós latyakot, meghitt családi vacsoráról álmodozva, miközben majd megfagynak a zord időben. Nagy ívben kikerülik a tündöklő karácsonyfát, pillantásra is alig méltatják. Látták már tegnap is, amikor az ipari alpinisták díszítették egy égbe nyúló emelő platójáról. Felesleges felhajtás, csak szemét és felfordulás lesz belőle.
– Nézz a lábad elé! – mordul a férfi kalácsot rágcsáló társnőjére. –  Megint meg fogsz botlani, és kitöröd a lábad Csumi miatt. Vagy a csatornában kötsz ki a patkányok között, akárcsak tavaly. Jobb, ha tudod, nem vagyok hajlandó utánad mászni! Ha beesel, ott is maradsz.
A bronz csatornafedél le van csukva. Szépen illeszkedik a járda szintjéhez, ahogy az biztonsági szempontból elvárható. Valami mégsem stimmel vele, Csumil nincs a helyén. Itt kellene könyökölnie, hogy a gyalogosok cipőit figyelje, a nők szoknyája alá lessen, kitéve az időjárás viszontagságainak. De a kihalt környéken nincs most semmi látnivaló. Valószínűleg megunta a havat lapátoló bunkókat, akik időnként orrba vágják, fogta magát és lemászott a föld alatti világba szerencsét próbálni. Nehéz elképzelni, hogy egy szobor megelevenedjen, bár Csumil esetében ez nem ilyen egyszerű. Ő minden szempontból különleges, mondhatni párját ritkítja. Nem az a tipikus „galambok kedvence”, akit az önkormányzatnak minden évben le kell súroltatni, őt a turistákon kívül csupán a lábukat emelgető kóbor kutyák kedvelik. Nem csoda, hisz a járda közepén terpeszkedik szinte felkínálva magát. Időnként aztán megelégeli kiszolgáltatott helyzetét, kiveszi jól megérdemelt szabadságát, és felszívódik egy időre.
– Segíts már! Egyedül nem bírom!
A rendőrnő zsebkésének élével próbálja felfeszíteni a kanális nehéz fedelét. A mélyből gyanús hangok szűrődnek feléjük, mintha odalenn több ember vitatkozna. Acél lépcsőfokok vezetnek lefelé, az állott levegő szinte mellbe vágja őket.
– Aki a párhuzamos világba igyekszik, az fáradjon a hármas vágányhoz! A szerelvény húsz perc múlva indul.
A rendőr láthatóan rosszul érzi magát. Fázik, éhes, ideges, fáradt, félelmek gyötrik, viszket a talpa és még tucatnyi más baja van. Jobbnak látja behúzódni a fűtött járőrkocsiba.
– Nem mászok le oda, olyan isten nincs! Ha úgy gondolod, hogy körülnézel, nem bánom, de én most azonnal megyek, és erősítést hívok. Odalent még tisztességes térerő sincs!
Nem zavarja társa nyavalygása. Huppan egy nagyot, talpára esik, akár a macska. A kalauz rögtön felfigyel rá. Régi ismerősként üdvözli.
– Jó, hogy megérkezett! Azt sem tudom, hol áll a fejem! Kapja össze magát, aztán nézze meg a náthás spanyolokat! Vagyis a spanyolnáthás utasokat! Na, mindegy, ott vannak karanténban a leghátsó vagonban.
A hangosbemondó furcsán visszhangzik a barlangrajzokkal, graffitikkel díszített alagútban, amit fáklyák, gáz kandeláberek fénye világít meg. Mellettük a modern led izzók alig pislákolnak. A nyüzsgő váróterem falán függő információs képernyő előtt három szikkadt múmia tanácstalankodik. Hasztalan próbálják kiböngészni a kusza hieroglifákat, nem mennek velük semmire.
– Panaszt fogok tenni a kirendeltségnél! – károgja egyikük bosszúsan. –  Évszázadok óta nem képesek rendesen kijelölni az indulás pontos idejét!
– Ramszesz írástudó tanácsosa voltál, tessék, olvasd el! Ezért taníttattalak!
– Na de apám, ez nem is óegyiptomi! Valami elcseszett fordítás, ki tudja, melyik dinasztiából származó csoport kedvéért biggyesztették ide?!?
– Hé, kriptaszökevények! Nem adnátok kölcsön egy darab fáslit? A kisfiam elvága az ujját a dobozos Pepsivel.
A nagy mellű, szilikon szájú szőke hölgy azonnal magára vonja a figyelmet. Síró gyereket vonszol maga után, rámenős stílusa láthatóan inzultálja az egyiptomi utasokat. A kalauz azonnal ott terem, kakastollal díszített süvegét megbillenti az enyhe légáramlat.
– Ki ez a perszóna?
– Valami kacsacsőrű emlős. A napokban fedeztük fel a fajtáját Ausztráliában – kottyant közbe egy viharvert kalandor.
– Nem magát kérdeztem! Miért bőg a poronty?
– Megvágta az ujját, aztán meg elvesztette a fénykardját, amit a sarki McDonaldsban kapott grátiszba a sült krumpli mellé.
– Jegyezd meg fiam, egy igazi Jedi lovag soha nem veszíti el a fénykardját!
Mindenki a mozgólépcső felé fordul, látni szeretnék, ki mer ilyen határozottan belebeszélni az utaskísérő szavába. A köpenyes alak tiszteletet parancsolóan néz át az egymást lökdöső csőcseléken.
– Obi van Kenobi! – kiáltja a kölyök, aki máris elfeledkezik sérült kezéről.
– Nincs semmi Ken obi! Ez csak egy farsangi jelmez, ami akciósan kapható az OBI-ban. Indíts a mosdóba, mert nyakon váglak!
– Uram, ha a Halálbolygóra készül, rossz hírem van. Oda Pozsonyból nem indulnak járatok.
– Köszönöm az infót, egyébként nem csodálom, hogy kevesen járnak arra. Amióta felrobbant, még a legelszántabb birodalmi felderítők sem merészkednek odáig. Én a perifériára igyekszem, de eddig még nem sikerült jegyet váltanom.
– Nekem sem! Képzelje, retúrt vettem, erre most kiderült, hogy érvénytelen! Pedig egy marék ezüstpénzt dobtam ki érte. Atlantisz bukása óta nem ért engem ekkora sérelem!
A várakozók figyelme a tógás, babérkoszorús ógörög bölcs felé fordul, akinek szakálla majdnem a térdét veri. Dühében földhöz csapja a kis agyagtáblát, sarus lábával még rá is tapos. Csak akkor veszi észre magát, mikor a kakastollas megjelenik.
– Hagyja abba a szemetelést jó uram! Ne támogassa a globális felmelegedést! Ezért olvadnak az Antarktisz jégtáblái!
– De hát érvénytelen, maga is láthatta!
– Biztos nincs fedezet a hitelkártyáján. Ha nem tud fizetni, mehet a sarki bisztróba lemosogatni a jegy árát. Nincs itt semmi látnivaló, kérem tisztelt utasainkat, hogy oszoljanak, kezdjék meg a felszállást a párhuzamos sínpár mellett!
– Mit csinált a bácsi? – firtatja a véres kezű gyerek a vasúti klozet ajtajában.
– Nem tudom. Jobban tette volna, ha online rendel jegyet a neten.
– Biztos Mariskát csempész az öreg fószer, vagy pálinkát az újvilágba! – vihog egy szakadt kölyök, akinek több a tetkója, mint az esze.
– Ne is figyelj oda, nem neked mondták. Na, gyerünk mancsot mosni!
– Utat! Utat az Apis bikának! Törzskönyvezett tenyészállat, első díjat nyert az Agrokomplex nyitrai kiállításán, egyenest Krétára visszük!
– Felháborító! Ennek a dögnek külön marhavagonban lenne a helye! Van még raktáron pár darab, amit 45 után kiselejteztek.
– Á, ez semmi. Láttad volna, mikor száztizenhét éve nyáron a magyar gulyások felterelték a szürke marhákat. Minden ablakot kivertek a szarvukkal, mégsem tett panaszt senki, kivéve azt az állatvédő aktivistát, akinek nyakára csavarodott a karikás ostor.
– Felszállás! Felszállás! Vigyázat, az ajtók zárulnak!
Az utasok felkászálódnak, lassan mindenki elfoglalja a neki kijelölt helyet. A folyosón kisebb kavarodás támad, egy kéményseprő pemzlije véletlenül bekormozza a háta mögött tolakodó hölgy szempilláit. A mester azt sem tudja, hogy engesztelje ki a magából kikelt nőszemélyt, aki vérbosszúval fenyegetőzik ahelyett, hogy egyszerűen letörölné a képét.
– Bocsánat! Elnézést nagyságos asszony! Én csak az újszülött ük-ükunokámat voltam meglátogatni 2102-ben, de most már ideje lenne visszajutnom a saját koromba…
– Jó, jó! Gratulálok a családi áldáshoz, de ez még nem ok arra, hogy korommal kenje be egy tisztes úriasszony rizsporos parókáját! Számíthat rá, hogy az uram hamarosan párbajra hívja önt ezért a megaláztatásért! Vagy ha nem az uram, akkor a fiam majd móresre tanítja!
– Nincs is fia, csak szeretője van, az meg nem ért a fegyverforgatáshoz – vigyorog egy kis apród a pad alól. A hölgy jól pofán veri, aztán a kisasszonykák után néz. Gardedám a lelkem, érthető, mekkora felelősség nehezedik rá, hisz a lányok csintalanok, és a torzonborz tatárok máris ferde szemet vetettek rájuk.
A vezetőfülkében Csumil felhajtja a híg kávét, amit a rendőrnő hozott az automatából. Nyikorgó karjával nehézkesen maga elé húzza a mikrofont, és reszelős hangon megszólal.
– Figyelem! Itt a kapitány beszél! Mindenki kösse be magát, hamarosan megérkezünk a Végtelen Állomáshoz, ahol a párhuzamos sínpárok találkoznak. Enyhe zökkenést fognak érezni, de ne aggódjanak, ez teljesen normális.
– Mi az, hogy teljesen normális? Inkább para-normális! Máris késésben vagyok! Tegnapelőtt várnak az időutazó konferenciára Londonba! – mordul fel egy kalapos kis ember.
– Nahát, kolléga! Én is oda sietek, tudja hova… szerény képességeim szerint gondolatolvasó lennék. Be is mutatkoznék, ha nem bánja. Én vagyok… örülök, hogy összefutottunk itt, a semmi közepén!
Görnyedt, zsákvászonba burkolt figura oson a folyosón a középkori fülkék felé. Hátán degeszre pakolt tarisznyát cipel, nem számít rá, hogy a nemes lovag merő szórakozásból elgáncsolja, kardját egy óvatlan pillanatban a szerencsétlen koldus lába közé dugva.
Elterül a linóleummal burkolt járólapon, zsákjából rothadt alma, foltos banán, fonnyadt káposzta gurul elő egy félig rágott Snickers társaságában.
– Most megvagy! – rivall rá a kakastollas, bajonettjével a bordái közé bökdösve. –  Látom ám, hogy minden héten bliccelsz! Erre kiderül, hogy még lopni sem vagy rest! Mutasd a jegyed!
– Nincs nekem jegyem, kérem alássan. Csak a családom számára összeguberált maradékot vinném haza!
A rendőrnő felsegíti, gúnyos pillantást vet a száját tátó lovagra, aki láthatóan nincs tisztában a fejleményekkel. Nem mer megszólalni, mert Obi van kivont fénykarddal áll mögötte, karon fogja, aztán a szemébe néz.
– Kérj bocsánatot az aggastyántól, amíg még megteheted!
– Hát te ki vagy?
– Lovag, akárcsak te magad.
– Na és hol a lovad?
– Ha velem van az erő, nincs szükségem lóra.
A szerelvény döccen egy nagyot, sikoltva fékez, aztán megáll.
– Miért álltunk meg? – kérdi a kissrác, akinek múmiapólya borítja a kezét.
– Nem tudom kicsim. Talán defektet kaptunk, tengelytörést szenvedtünk, vagy ilyesmi.
A metró két perc alatt dekompresszál. A kabinokban kiegyenlítődik a nyomás, a kerekek felpörögnek, zakatolva indulnak el, hogy célba repítsék rakományukat a legváltozatosabb helyszínekre.
A nő egy pótülésen ül a mozdony vezérlőfülkéjében, tágra nyílt szemmel bámul kifelé. A szélvédő üveg néha egészen besötétül a párhuzamos világok közti anomáliák miatt, ám az utasok ebből mit sem éreznek. Hot dogot, puliszkát, lepényt, csipszet eszegetnek, kólát vagy kumiszt vedelnek, veszekednek, eszmét cserélnek egymással, míg Csumil biztos kézzel irányít dimenziók, létsíkok, féregnyúlványok között manőverezve, hogy mindenki oda jusson, ahová jegyet váltott. Mert a Pozsonyi Metró neve garancia.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>