Tóth N. Katalin

A pozsonyi metró 4.

Illusztrációs felvétel

avagy
Különjárat

Lassan telnek az évek, az intenzív nyomozásból döglött akta lesz, a faliújságról is lekerül az a bizonyos fénykép, hogy újabb eltűnteknek adjon helyet. Lassan már a nyugdíj felé közeledik, kivénhedt csatalónak számít, ám a zsaru nem nyughat. Álmaiban friss kalács illata csiklandozza orrát, szemet kápráztató karácsonyi fények zavarják pihenését, hogy reggel a semmibe vesszenek, akár az ünnep, ami nem tart tovább három napnál. A csodák sem tartanak tovább, csakhogy az emberi emlékezet ennél sokkal tartósabb.
Az internetről kikotorja a legismertebb geológus telefonszámát. A neve előtt két titulus, utána három. A docens nem örül a képernyőn megjelenő visszahívhatatlan rendőrségi számnak, de azért fogadja a hívást.
– Mi van Pozsony alatt?
– Nem értem, mire gondol. Ha konkrét üggyel kapcsolatban vannak kérdései, állok rendelkezésére, de így kapásból…
– Csak válaszoljon! Mi van a vár alatt?
– Hát tömör szikla, természetesen. Azért is építették oda. Meg néhány katakomba, amit már feltártak.
– Na és a másik oldalon?
– Megkövesedett hordalék, kavics, üledékrétegek váltogatják egymást. Ez nem csoda, tekintve, hogy egy hatalmas folyam partvidékéről beszélünk.
– Ha felkérést kapna egy metróalagút fúrására, hol kezdené a munkát?
A tudor lecsapja a kagylót. Meg van róla győződve, hogy lóvá tették, ostoba áprilisi tréfa áldozta lett.
Értetlenül pislog az üres kijelzőre. Minden zseni totál lökött? Valami hülyeséget kérdezett? A magyarok már rég megcsinálták, a csehek is. Prágában négysávos aluljáró vezet át a Moldva medre alatt. A középkori várak alól kiindulva valóságos labirintusok találhatóak kemény sziklába vájva, némelyik olyan széles, hogy lovas kocsival is áthajthattak rajta. Mi van ezen csodálkozni való?
A rendőrnőnek végre sikerül elcsípnie a kalauzt az egyik átjáróban.
– Uram! A szakácsunk hisztérikus állapotban van! Azonnali felmondással fenyegetőzik. Azt állítja, törpe dinoszauruszok garázdálkodnak az étkezőkocsiban! A húsvéti tojásokból keltek ki, amit dekorációként rakott az asztalra.
– Törpék? Ne tartson fel ilyen apróságok miatt, akkor szóljon, ha már megnőttek! A séf pedig nem megy sehová, ha egy csepp esze van. Súlyos pánikbetegségben szenved, háromszáz éves múlt, a felszínen azonnal megöregedne és szörnyethalna.
– Na és a dínók? Velük mi legyen?
– Hívja az állatvédőket! Nagyra értékelem a humorérzékét, én is tisztában vagyok vele, hogy a Gergely naptár szerint április elseje van, de most jobb lenne, ha viccelődés helyett a munkáját végezné. Van elég bajom maga nélkül is. Valamit nagyon elcsesztünk az időátállításkor.
– Hát persze! Szóval emiatt érzem olyan furcsán magam?
– Talán azért, mert túl gyorsan haladunk visszafelé az időben, vagy egy kissé letértünk az orbitális pályáról.
– De akkor miért öregszem? Elvileg fiatalodnom kellene, nem?
– Honnan tudjam? Lehet, hogy még nem akklimatizálódott megfelelően. Én csak egy egyszerű jegyellenőr vagyok, abban sem lehetek biztos, hogy pontos menetrend szerint haladunk. Ha bármi problémája adódik, forduljon a vezetőnkhöz. József kissé megbízhatatlan, de sajnos rá vagyunk utalva, amíg Csumil szabizik. És most, ha megbocsát… sürgős dolgom van!
A helyzet egyre rosszabb. Jégvirágok borítják a kabinok ablakait, olyan hideg van, hogy még az eszkimók is jobbnak látják felvenni a fókabőr kabátot. A szovjet utasok panaszkodnak, hogy belefagy a vodka a pohárba, szétroppantja az üveget, a nigériai törzsfőnök fogai úgy kocognak, hogy alig hallani tőle a hangosbemondó szavát.
– Figyelem! A kapitány jelentkezik. Kis türelmet kérek, épp most haladtunk át egy jégkorszakon. Az effektus nem tart sokáig, remélem, nem zavarja meg túlzottan kedves utasaink kényelmét.
A rendőrnő a mozdony felé siet. Az állapot már tarthatatlan, útközben csupa szokatlan dolgot tapasztal. A hatos vagont szinte teljesen elárasztotta a víz, egy ügyvéd moszatot talált a koktéljában, halak úszkálnak a maszatos mosdóban, varangyok brekegnek a hálófülkékben. Felháborodott emberek tolakodnak egymás sarkát taposva, mindenki tudni szeretné, mi folyik itt. Mármint a vizet leszámítva, ami lassan mindenhova beáramlik.
József, a gólem rezzenéstelen arccal trónol a vezérlő panel előtt. Bőre száraz, haja korpás. A kijelzőket figyeli, közben elmélyülten vakaródzik, akár egy bolhás kutya. Ápolatlan körmeivel apró agyagdarabokat kapar le magáról, a kis helyiség szinte porzik tőle.
– Azonnal beszélnünk kell… háápcsi! Köztudott tény, hogy maga nem szereti a vizet! Akkor mit keresünk itt? Tessék, capuccínó cukorral. Hol a bánatban vagyunk? Ha-aa-pcsi!
– Ne izgassa fel magát, ez csak a Nagy Özönvíz volt. Múló állapot, hamarosan a hátunk mögött hagyjuk. Az Ararát hegye alatt mindig érhetnek nem várt meglepetések, ez egy feltérképezetlen terület, errefelé soha nem lehetünk biztosak benne, hogy megússzuk szárazon. Menjen, nyugtassa meg az utasokat, nemsokára a sivatag alá érkezünk. Ott már szárazabb lesz a klíma, és imádkozzon, hogy sikerüljön elkerülnünk a mongol homokférgeket.
– Na és azután?
– Átkapcsoltatjuk a váltókat, megcélozzuk az Édenkertet, aztán hagyjuk, hogy az események magukkal sodorjanak bennünket.
A kalauz az ajtónak dőlve hallgatózik. A megrökönyödéstől kifordul kezéből a bajonett, még a süvegébe tűzött hetyke kakastoll is lekonyul.
– Elnézést, tudtommal Pozsonyból nem indul járat a Kánaánba! Kapott jóváhagyást erre a kitérőre? Elárulná, ki akart ide utazni egyáltalán?
– Hát én! Jehuda Löw rabbi népe állítólag innen származik. Látni szeretném teremtőm szülőhelyét.
– Édes jó Istenem! Maga baromarcú agyagagyú bunkó! A prágai zsinagóga padlásán kellett volna körülnéznie! Onnan származik, ha épp tudni akarja! A folyópartról kaparták össze az alkotóelemeit, volt egy kis hókuszpókusz, a többi meg úgysem érdekel senkit. Mikor tudunk megfordulni?
– Ha az Éden kapujában szabad utat kapunk, akkor semmi gond. Dimenziócsavarra nem lesz lehetőség, egy mellékes féregnyúlványt talán a rendelkezésünkre bocsátanak, csakhogy most csúcsforgalom van, honfoglalás, tatárjárás, népvándorlás zajlik éppen. Szóval párszor ugranunk kell majd, de valahogy megoldom.
– Hát azt ajánlom is!
A rendőr feldúlt lelkiállapotán már az erős antidepresszánsok sem segítenek. Kopott fényképet tart a párnája alatt, a faliújságról csórta le, azt gyűrögeti minden este elalvás előtt. Amióta nyugdíjba vonult, egy nyugodt perce sincs. Most már ideje bevallani magának, hogy fülig szerelmes volt a társába. Nap mint nap arra vágyott, hogy elöntse az a jó érzés, amit mellette tapasztalt. Zavarba jött, halogatta a kezdeményezést, amíg lehetett, aztán már nem maradt számára több lehetőség. Szolgálat alatt kiépíteni egy kapcsolatot nem a legszerencsésebb dolog, váratlan konfliktusok adódhatnak belőle. Ha két ember sülve-főve együtt van, ráadásul szimpatizálnak egymással, akkor a leégés szinte elkerülhetetlen.
Büntetésből biztosan áthelyezték volna a közlekedésiekhez, hogy az út szélén állva bírságolja a gyorshajtókat. Nem akart rosszat maguknak, tehát várt. Rossz döntés volt, nem kellett volna ilyen sokáig várnia…
A rendőrnő két önkéntes vállára támaszkodva botorkál. Fáj a lába, nyilall a dereka. Reszkető ujjai görcsbe rándulnak, reuma gyötri, alig kap levegőt, ősz haja homlokába hull. Görbe botot kellett volna hoznia magával, de nem gondolt rá, amikor elindultak, még fitt és tettre kész volt. Mostanra viszont már az összes fogát elvesztette, hályogos szemmel hunyorog a kápráztató napsütésbe. Homályosan dereng valami egy hosszú útról, amin részt vett, de elhaló agysejtjei már képtelenek reprodukálni az emléket.
– Tisztelt utasaink! Megérkeztünk az Édenkert bejáratába! Standard idő szerint két órát pihenünk, addig frissítsék fel magukat. Felhívom figyelmüket, hogy a fokozottan védett nemzeti parkban számíthatnak beszélő kígyókra, őshonos bennszülöttekre, valamint saját érdekükben óvakodjanak minden almafa termésének fogyasztásától! Köszönöm. Vezetőjüket, Józsefet hallották.
– Éhen halok! – sóhajtja fogatlan szájával a kakastollas felé.
– Nyugalom, máris szólok a szakácsnak, hogy készítsen magának valami könnyű gyümölcspürét. Nem szeretném, ha a legjobb utaskísérőm végelgyengülésben múlna ki a nyári turistaszezon előtt!
Szenteste van újra. Mindenki ünnepel, villognak a hülye fények, talán még intenzívebben, mint azon az ominózus éjszakán. A korzó kihalt, csak néhány hópehely szállingózik, hogy a latyakba fulladva lehelje ki lelkét. Letérdel Csumillal szemben, összeteszi a kezét. Ennyi erővel a kis Jézushoz is imádkozhatna, a merev bronzszobor mozdulatlan marad. Nagyokat nyeldes, a szemét törölgeti, gyűrött képet húz elő a zsebéből, a csatornatöltelék elé tartja. Ha a kezelőorvosa most látná, mellényt adna rá, és a legközelebbi pszichiátriára szállíttatná.
– Ismerem! A kedvenc kolléganőm, nagyon finom kávét főz. Mi történt vele?
Maga is megijed a hirtelen reakciótól, mert a kanális őrének mozdulatait fülbántó csikorgás kíséri. Hangja is reszelősnek tűnik, mintha már rég nem használta volna.
– Segítsen!
Az ősi Közel-Keletről érkező vonatot hangosbemondó hirdeti kissé megkésve. Éktelen hangrobbanással fut be, furcsa tejfehér ködfelhő kíséri. Az alagút frissen festett falain széles repedések futnak szét, a kávéautomaták üvege darabokra törik, a feketére pörkölődött szerelvények szinte füstölnek a szikrát hányó kerekek felett. Utasai szédelegve botladoznak ki a peronra, akár a gutaütöttek. Az Andokban lezuhant légi katasztrófa túlélői biztosan jobb színben voltak, mint ők.
Csumil csak a fejét csóválja.
– Látja? Ez van, ha az ember amatőrre bízza a munkát! A gólem most megszívja, erről kezeskedem. Komoly kihágást követett el, ezért felelni fog! Ha nem nyilatkozik, kiveszem a pergament a nyelve alól!
– Engem csak a társam sorsa érdekel. Itt tűnt el sok évvel ezelőtt, és nagyon hiányzik. Tud nekem segíteni?
Nincs szükség segítségre, nyílnak az ajtók, a kakastollas kalauz lép ki a peronra. Elmaradhatatlan bajonettje a hóna alatt, karjában farkasbőrbe csavart bömbölő csecsemőt szorongat.
– Hé! Küldjenek valakit, aki pelenkát tud cserélni, de gyorsan! A munkatársunk egészsége forog kockán!
Az események váratlan fordulatot vesznek, mintha csak a pozsonyi metró kezelője váltogatna szükséghelyzetben a szabad sínpárok között. A rendőr egyszerűen képtelen feldolgozni a fejleményeket. Megilletődve öleli magához a bűzös batyut, amit valaki a kezébe nyomott. A belecsomagolt baba gügyögve mosolyog a képébe, aztán sugárban lehányja, az időutazás láthatóan az ő gyomrát is megviselte. Sebtében előkotort kétes tisztaságú zsebkendővel igyekszik letörölni rózsaszín pofiját, miközben a kicsike újra rávigyorog. Az az arc, az a féloldalas mosoly, ami évek óta kísérti, nem lehet tévedés, a szíve nem tévedhet ekkorát! Ha esetleg kétségei támadnának, a szőrme alól kikandikáló szakadt egyenruha darabjai meggyőzik. Karjában a gyerekkel rohan Csumil után, akinek komoly elszámolni valója akadt Józseffel a mozdonyban.
– Hová, hová? – firtatja a kalauz. Elállja az utat, bajonettjét fenyegetően keresztbe szegezve az átjáróban.
– Tanács kellene, kínos időparadoxon áldozatai vagyunk. Nézzen ránk! Hát lehet így élni?
– Várjon egy percet, máris előkerítem a szakácsot. Fel akar mondani, de remélem, még nem volt rá ideje. Talán a törpe dínók nem tették tönkre az idegeit, és maradt nála a konyhán abból az édenkerti almapüréből…
A pozsonyi metró parádésan kivilágított aluljárójában keresztelőt és eljegyzést tartanak. A gyerekek jól viselik a huzatot, nem sírnak, inkább mosolyognak egymásra. Csumil keresztapa és a násznagy is egyben. Minden nagyszerűen alakul, az öngyilkos líbiai terroristák gyönyörű tűzijátékot remekelnek a háttérben. József büntetésben van, hosszú padlásfogságra ítélve, a tortából egy szeletet sem kap, a kakastollas kalauz pedig azon töri a fejét, hogy melyik bölcsődébe írassák be az ifjú házasokat.

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>