T. Nagy Zoltán

Forradalom Nyitrán

Illusztrációs felvétel


1989. november 26.
Kedves Mimi!
Szia, és bocs, hogy csak most jelentkezem, de szinte egyik percről a másikra úgy felborult körülöttünk a világ itthon, hogy még most is kapkodom a fejem. Kár, hogy nem vagytok itthon, most kimaradtok ebből a furcsa kis buliból. Ha nem a saját szememmel látnám, egy szót sem hinnék el az egészből. Már régóta akartam írni, de a hát a forradalom módosított terveimen és a céljaimon. A 48-, 56-, 68-as események után a 89-es is minden bizonnyal bekerül a történelembe. Szinte követni sem lehet az eseményeket…
A november 17-i diáktüntetés brutális elfojtásával (sokan a kórházban vannak még, egy diák meghalt) telt be valószínűleg a pohár, ami amúgy is nagyon tele volt. Hétfőn még részt vettünk a délelőtti előadásokon és gyakorlatokon, igaz kedden is, de már hétfőn tudomást szereztünk arról, hogy Prágában 200 ezer ember van az utcán éjjel-nappal a Vencel téren, a diákok sztrájkolnak, Pozsony is ébredezik, a színészek sehol sem játszanak. A hullám tehát közeledett, s még kedden utolért bennünket. Mikor a haverokkal moziból hazajöttünk, nem értettük miért nincs magyar adás a kollégiumi rádióban. Aztán kiderült, hogy mindenki a tornateremben van egy nagygyűlésen, melynek lényege: a nálunk folyó események hatására sztrájkbizottság alakult, és szolidaritásképpen a prágai diákokkal, a hét végéig nem megyünk iskolába…
Szerdán délelőtt 9 órától a főiskola főépületének aulájában folytatódott a dolog, ahol a dékán és a dékánhelyettesek ezer ember előtt (soha ennyi ember még az aulában! ez is valami!) beszéltek félre és ragadt a seggük. Délután demonstráció az utcán, végig a városon iszonyú sok ember… Csütörtökön szintén aula, és sok-sok veszekedés. Ez tette közömbössé előttem az egészet, hogy szláv barátaink sokszor kifejezéseken, szavakon vesztek össze, nem egységesek, még a nemzetiségi kérdést is belekeverték olyan értelemben, ahogy nem kellett volna.
Pénteken reggel, amikor kiléptem a folyosóra, a földön véges-végig csomagolópapírra írt piros betűk kiáltották: „SME ZA SOCIALIZMUS!”, „ODMIETAME NÁSILIE!”, „V JEDNOTE JE SILA!”. A kollégium felbolydult méhkas, mindenki politizál, éjjel-nappal kattognak az írógépek, sokszorosítva a követeléseket (a novemberi 17-i brutális eseményekért felelősek megbüntetése, leváltása, a rossz politikai és gazdasági helyzetért felelős emberek eltávolítása, stb.). Egymást érik a nagygyűlések a tornateremben, a PIFA előtt, a VŠP-n, a város el van árasztva plakátokkal, falragaszokkal, egymás után kapcsolódnak a propagandába különféle üzemek… Hétfőn déltől kettőig generális sztrájk van hirdetve, amikor is az egész ország működése leáll. Prágában a tömeg Vaclav Havelt és Dubčeket élteti, a kormány lemondását követelik, demokráciát, szabad választásokat, pluralizmust… Valami elkezdődött, s már nincs megállás. Európa most Magyarország, NDK után Csehszlovákiára figyel. Azóta bizonyosan ti is értesültetek a dolgokról.
Kérdőjel, mi lesz a jövő héten, kevés a valószínűsége, hogy tanulni fogunk. Az utolsó információink szerint 800 ezer ember tüntet Prágában, s több mint 700 (!) üzem csatlakozott a sztrájkhoz…
Búcsúzom, reménykedve, hogy mihamarabb én is kapok Tőled egy finom, illatos, vidám levelet.

1989. december 1.
Drága Mimike!
Ünneplünk. Te a születésnapod, amelyhez ezúton is már most forrón gratulálok (mivel majdnem három hetet utazik eme levelem), az ország pedig az ébredést, mely remélhetőleg utat nyit a gazdaság fellendüléséhez és egy más, igazságosabb társadalmi rendszer létrejöttéhez. Most itthon vagyok, csütörtökön jöttem, egész héten nem tanultunk, csak sztrájk, agitáció, demonstráció, brigád, egyszóval csupa idegen szó. Ki tudja, mi lesz a jövő héten? A kis magyar bál, az szerencsére nem marad el.
Amúgy most már jól érzem magam a szobán. Miro, akit csak Depesnek hívunk, „veget” egy srác, nyugodt, kevés dolog érdekli, szeret aludni, tehát rendes ember. A másik, a Bengó becenevű nőkbálványa gyakrabban él nemi életet a szobán, mint nagy elődje, Casanova bácsi, de nyílt, jószívű, optimista, jópofa kölyök. A 3. tag egy matikus, Mr. Zradula, aki koránfekvő és koránkelő (ellentétben velünk), néha meg is szólal és legalább rendet tart, nem úgy, mint ezek ketten. Jobban kijövök velük, mint azelőtt a csoporttársaimmal. A vizsgaidőszak gyorsan rohan, s januárban végre-végre visszajöttök, újra itt leszel, el sem merem hinni.

1989. december 5., kedd, reggel
Kedves Mimi!
Először is elnézést kérek Tőled, hogy géppel írom ezt a levelet, de a körülmények kényszerítenek rá. Ma van a sztrájk 10. napja, a B blokk harmadik emeletén ülök az egykori tanulószobában, ami most, a forradalmi helyzet idején egy írógépekkel telezsúfolt irodához hasonlít. Tegnap óta nem aludtam, hajnali kettőtől gépelem itt néhány cikkemet, meg neked két levelet, de most írok egy újabbat, gyorsan megy így géppel, meg az indigó miatt, ami varázslatos kék színt kölcsönöz küldeményemnek. Tehát ez egy kék levél, nekem a fekete változat marad meg…
Állandóan velem él a gondolat, hogy mennyire jó lenne, ha itt lehetnél, ha együtt csodálkoznánk, bosszankodnánk vagy épp türelmetlenkednénk az itt történő változásokon… Mert nagy a felfordulás, az biztos. Hogy mi lesz ebből!  Képzeld, most kitalálták, hogy megszakítjuk ezt az iskolaévet, jövőre újra kezdjük ugyanazt, amit most szeptemberben, a fennmaradó időben pedig közösen megreformáljuk, mondhatni átalakítjuk a jelenlegi iskolarendszert… Képzelheted: vannak, akik őrülten támogatják a dolgot, vannak, akik őrülten ellenzik. Mégiscsak: veszteni egy évet? Egy évvel tovább diákoskodni, mint kéne? Az annyi, mintha megbukna valaki… Miért is ne? (Nekem pillanatnyilag nincs álláspontom, csak üléspontom, mindjárt reggeli hét, megyek aludni, s délután feladom ezt a levelet. Amúgy egész jó itt, mindenki alszik még…)
Dacára a gyűléseknek, brigádoknak a gyerekek unatkoznak. Elképzelheted! Nézik a videót, politizálnak, asztali gyerekjátékokkal (hoki, foci) múlatják az időt, sakkoznak, dámáznak. Az én szobatársaim persze különlegesek, s most nagyot csalódtam bennük. A Miro úgy berúgott, hogy rá sem ismertem, nem lehetett bírni vele. A Bengóék meg mindenféle primitív játékokat csinálnak, s azon röhögnek. Én igyekszem kihasználni az időt. Túlságosan nem ragadtatnak el az események, de azért odafigyelek rájuk. Rendszerint délig alszom, elmegyek ebédelni, elszívok egy cigarettát, meglátogatom itt-ott előforduló barátnőimet, elbeszélgetünk, már este is van, vacsora, cigi, cigi, barátok, s úgy éjfél utáni kettőkor (leghamarabb) megyek szunyókálni.
Mennyi időnk lenne beszélgetni, ha itt lennél! Nem tudom, de most megszüntetik az orosz és polgári szakokat, az orosz csak mint választható nyelv lesz az iskolákon. Talán ti vagytok az utolsók, akik a messzi volgográdi rabságba lettetek kényszerítve. Tényleg, ha esetleg hazajönnétek hamarabb, írd meg, mert ilyesmiről is hallottam.
A java változás még inkább előttünk van, remélem, vér nélkül fog történni minden. Így, hogy nem láttad, el sem tudod képzelni ezt a helyzetet, hogy ilyesmi is lehet. Ezek a rögtönzött forradalmárok nagyon aktívak. Az óráinkat is majdnem a felére csökkentették, és még ki tudja milyen nyalánkságok várnak ránk.
Már mindjárt fél nyolc, most világosodik. Egyszer esett hó, de elolvadt, s már csak itt-ott van belőle mutatóba. Remélem, nem az utolsó karácsony lesz, amikor még hús is kerül az asztalra… Nem tudom, mikorra ér oda ez a levél, biztosan még karácsony előtt, de azért boldog karácsonyi ünnepeket kívánok nektek már most.
Képzeld, most vettem észre, hogy havazik, csupa fehérség minden, szépek a fák. Megyek az én kis ágyikómba, mert ha így folytatom, bizony nem fogok tudni felébredni ebédre, bár már most éhes vagyok. Talán már le sem érdemes feküdni.
Pedig kell az erő, mert holnap ismét folytatjuk a harcot a magyar adás megvédéséért. A változások hozták azt is, hogy a kollégiumi rádió élére új emberke került. Vérnacionalista a fickó, kitalálta, hogy ne kedden legyen a műsorunk, mert azt a többség nem érti. Szombatra akarja áttenni, amikor alig lézeng valaki a kollégiumban! Vagy akkor csináljuk szlovákul! El tudod ezt képzelni? Hosszas, fárasztó vitákat folytatunk vele azért, hogy megőrizhessük azt, ami a mienk. Attól félek, hogy a változások nem csak jót hoznak. A komcsik be akarták zárni a magyar iskolákat hányszor, de hányszor a negyven év alatt, most vajon mi vár ránk? Minden befagyasztott probléma felolvad majd, és a nyakunkba csurog, mint a hólé? Vajon a változások gyorsítják majd a szlovákiai magyarság eltűnését, vagy éppen ellenkezőleg: nem kell többet iskoláinkért, templomainkért aggódnunk?
Ha lenne időgépem, szívesen elutaznék mondjuk 2019-be, hogy megnézzem, mire jutottunk 30 év alatt. Aztán visszajönnék, és elmesélném okulásul.
De vissza a valóságba. A valóság az, hogy nagyon hiányzol, és remélem, soha, de soha nem utazol el többé ilyen messze tőlem!
Élvezzétek hát továbbra is az orosz telet, mi majd itthon tartjuk a frontot helyettetek is. A mielőbbi viszontlátás reményében ölel a te téged örökké szerető
Zoltánod

magyarázatok:
„SME ZA SOCIALIZMUS!” = a szocializmus pártján vagyunk
„ODMIETAME NÁSILIE!” = elutasítjuk az erőszakot
„V JEDNOTE JE SILA!” = egységben az erő
PIFA = Pedagógiai Fakultás
VŠP = Vysoká škola poľnohospodárska = mezőgazdasági főiskola

A bejegyzés kategóriája: Próza
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>