Botz Domonkos versei

Elengedett kézzel

Illusztrációs felvétel.

Valahol tőlem messze talán épp
most bomlik szemében a reggel,
ablakot nyit, még fésületlen
hajában babrál hűs huzat, kávét
tölt magának és hosszasan nézi
benne a múltból sorjázó arcokat.

Még reggel van,

de kését már rég megfente rá
ez az elevenekre kiéhezett,
elvadult, gátlástalan világ,
de ő csak önfeledten játszik,
szavakkal, sorokkal babrál
és várja a feloldozást.

Közben

nem messze tőle hajó siklik
a Dunán, rakománya kőszén,
a parton jegenyék sora áll,
fodrozódó levelük villan,
a tat végében lompos kutya,
mellette matróz álldogál.

Teljesen védtelen,

ő az, ki a tömegben is árva,
bezárva, beletemetkezve
örökre a maga választotta,
kényszer szülte kis világba,
hol boldogtalan, és parányi
öklét most a vétlenekre rázza.

Hajnali ének

A fűszál csúcsát
harmat húzza lefelé,
együtt száradunk,

hajlunk a szélben,
görnyedve napsütésben,
leszünk eleven

étked, ha kéred,
néma önfeladás ez,
hajnali ének.

Tengerparton

Éltető nedve
már ott kering a fának,
vagyok tavaszod,

boltíves szádban,
benned olvadok tovább;
azt mondod sós,

tenger illatú
hullámok emelnek, hát
meglovagolod.

A bejegyzés kategóriája: Líra
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>